Elhomályosult előtte a világ. A vendégek is dermedten figyeltek; néhányan korábban még gratuláltak neki az álma beteljesüléséhez. Nóra remélte, hogy csak félreértés, de Kinga diadalmasan a magasba emelte a kulcsokat.

— Ez a mi ajándékunk! — jelentette ki büszkén.

— Tévedés — lépett oda Nóra higgadtan, és kivette a kulcsot az asszony kezéből. — Ez nem az öné.

— Add vissza! Az enyém! — sikította Kinga.

— Ezt az autót én fizettem ki, a saját keresetemből. És hogy biztos legyek benne, hogy senki nem rendelkezik fölötte, a forgalmi az édesanyám nevére került.

— Az enyémre? — mosolyodott el Kinga önelégülten.

— Nem. Az én anyáméra. Sejtettem, hogy Márk könnyen beadja a derekát.

Nóra megfogta Levente kezét, és kiment az épületből. A hűvös esti levegő csapta meg az arcát, és csak akkor tört ki belőle a sírás. Márk utánuk rohant, és ingerülten karon ragadta.

— Ezt hogy képzelted?

— Inkább azt kérdezném, te hogy gondoltad, hogy az én autómat ajándékozod el?

— A mi autónkat! Ez méltó ajándék!

— Nem, Márk. Nem közös. Nem te dolgoztál érte, hanem én. Úgy tűnik, teljesen elvesztetted a realitásérzékedet.