— Mondd meg őszintén: tényleg oda akarod adni ezt az összeget?

— Szerintem ebben nincs semmi kivetnivaló. Anyának pihenésre van szüksége — felelte Márk.

— Mitől fáradt el? Nem dolgozik, a házimunkát bejárónő végzi, évente kétszer elutazik valahová…

— Pont ezért jó, hogy aktív marad. A te anyukádnak sem ártana néha kimozdulni.

— Kimozdulhatna — sóhajtott Nóra. — Csakhogy az én anyám a saját pénzéből teszi. A tiéd pedig a miénkből. Én is szívesen elküldeném anyát egy gyógyhelyre, még fényűző kezelések nélkül is, de egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak.

— Hogyhogy nem? — nézett rá értetlenül Márk.

— Úgy, hogy két hónapja csúszunk a lakáshitellel, a megtakarításainkhoz nem tudtunk hozzányúlni, és az élelmiszeren is spórolunk — sorolta Nóra. Most döbbent rá, hogy férje vagy nincs tisztában a valós helyzettel, vagy szándékosan nem vesz róla tudomást.

— Talán nem tudsz bánni a pénzzel? — jegyezte meg félmosollyal Márk.

— Én tudok. De te elfelejtetted, hogy három hónapja anyád „almás” telefont kért ajándékba? Aztán márkás csizmát, hozzá illő táskát?

— Hogyne emlékeznék! Mindkét alkalommal jelenetet rendeztél.

— Azért, mert ezek meghaladják a lehetőségeinket!

— Ő az édesanyám. Örülök, hogy hatvanévesen is érdeklik a divat, a technika, az emberek.

— Érdeklődjön nyugodtan — felelte Nóra halkan, de határozottan. — Csak ne az én fizetésemből finanszírozzuk mindezt.

A szobában feszült csend telepedett rájuk, és egyikük sem sejtette, hogy a vita még korántsem ért véget.

— Szóval ennyire fösvény vagy? — húzta el a száját Márk, mintha most ismerné meg igazán a feleségét.

— Nem fogok bedőlni a lelki zsarolásodnak — felelte Nóra hűvös mosollyal.

A következő pillanatban észrevette, hogy a férje a komód felé indul, ahhoz a kis fadobozhoz, amelyben a saját, félretett pénzét tartotta. Egy szempillantás alatt ott termett, és még mielőtt Márk hozzáérhetett volna, kirántotta a kezéből a dobozt.

— Eszedbe ne jusson! Ez az én megtakarításom. Pluszmunkákat vállaltam érte, éjszakákon át dolgoztam. Autóra gyűjtök, nem pedig a te édesanyád feltöltött ajkaira.

Még Levente születése előtt állapodtak meg a külön kasszában. Pontosan kiszámolták, ki mennyivel járul hozzá a közös kiadásokhoz, és kimondták: ami ezen felül marad, arról mindenki maga dönt.

— Márk, most komolyan kérdezem: van saját félretett pénzed? Ha igen, abból finanszírozd az utat.

— Értem. Teljesen világos. Önző vagy — morogta a férfi, majd kiviharzott a szobából. A folyosón halkan váltott pár szót Kingával, aztán az asszony sértett arccal távozott.

Az este menthetetlenül tönkrement. Nóra már előre látta a forgatókönyvet: összevesznek, napokig duzzognak, várják, ki enged előbb, végül ő beadja a derekát… és Kinga ismét oda utazik, ahová csak kedve tartja.

Csakhogy ezúttal minden másként alakult.

— Nóra… azt hiszem, most én tévedtem — lépett oda hozzá Márk bűnbánó tekintettel, és óvatosan átölelte.

— Nahát, ilyet se hallani minden nap — felelte a nő fanyarul.

— Te is kimerült vagy. Ugyanúgy megérdemelsz egy kis pihenést, mint anya. Nem mennél el valahová?