— Egyébként azt hittem, legalább ötször ennyi volt abban a dobozban…

— Az nem a te dolgod. Én sem számolgatom a te félretett forintjaidat, igaz?

— Persze — emelte fel a hangját Márk. — Az én fizetésemből tartok el két családot!

— Akkor miért van kettő? Most a te családod én vagyok és Levente. Az édesanyád felnőtt ember, képes gondoskodni magáról. Valahogy mindig akad valaki, aki eltartja: előbb a férje, aztán a nagyobbik fia, most pedig te…

— Nálunk természetes, hogy segítünk egymásnak! — sértődött meg Márk.

— A segítség és a kizsarolás nem ugyanaz — zárta le a vitát Nóra kérlelhetetlenül.

Ezek után majdnem két hétig alig szóltak egymáshoz. Levente értetlenül figyelte a fagyos csendet. Nem értette, miért haragszik anya apára, és apa miért olyan komor anyával. A kisfiú a kertben talált kavicsokat hordott be nekik, mintha kincsek lennének, anyukájának a legszebb pitypangokat tépte, apukájának pedig komolyan, férfias mozdulattal kezet nyújtott, amikor hazaért. De a mosoly egyik szülő arcára sem tért vissza.

Aztán megérkezett a nagymama, és újabb hullámokat vert az amúgy is zaklatott víz.

— Márkikám, Nórácska, Leventém! Férjhez megyek!

Kinga karcsúsított nadrágban és rikító blúzban, megfiatalodva, szinte berobbant a lakásba. Magas sarkú cipője kopogott a parkettán, ahogy izgatottan körbejárt.

— Férjhez? — húzta össze a szemöldökét Nóra.

— Jaj, már megint az a nézés! Pedig hálás akartam lenni a beutalóért! Ha nincs az a gyógyüdülés, sosem találkozom Kristóffal. Igazi főnyeremény! Magas, sármos, művelt, ráadásul jómódú is. Nézd csak! — dugta Nóra orra alá a kezét. — Látod ezt a gyűrűt? Ilyet nem ajándékoz akárki!

— Fogalmam sincs, ki mit ajándékoz. Nem foglalkoztat. Viszont ha már ilyen jól megy a sorod, visszaadhatnád legalább a felét annak, amit a pihenésedre költöttünk — felelte hűvösen Nóra. Látszott rajta, mennyire kényelmetlen számára ez az egész.

— Nahát, filléreskedünk? Szűk látókörűség ez, drágám…

— Inkább legyen szűk a látóköröm, mint feneketlen az igénylistám — vágott vissza Nóra.

— Azért jöttem, hogy meghívjalak benneteket az esküvőre! — jelentette be Kinga diadalmasan.

Átnyújtott egy vastag, díszes papírra nyomtatott meghívót. Nóra szinte hallotta, ahogy a családi kassza képzeletben megcsappan.

— Készítettünk Kristóffal egy kívánságlistát — folytatta Kinga lelkesen. — A barátoknak apróságokat írtunk: ágynemű, edénykészlet, ilyesmi. A rokonoknak komolyabb tételek maradtak. Már csak két lehetőség szabad, válasszátok ki, melyiket szánjátok nekünk!

— Kívánságlista? Ez komoly? Remélem, a vacsora árát nem nekünk kell állnunk — jegyezte meg szárazon Nóra.

— Dehogy! Csak szűk kör, család és közeli ismerősök… Bár őszintén szólva számítottam a támogatásotokra. Én is segítettem annak idején a ti lagzitoknál!

Amíg Kinga a vendéglistát ecsetelte, Nóra rápillantott a papírra. Valóban két sor maradt üresen a rokonok neve mellett: egy lakás és egy autó.

— Ez már több a soknál — mondta halkan, de acélosan. — Nem fogok nektek kocsit vásárolni.

— Márk, látod? A feleséged megint ellenkezik — fordult fiához Kinga, arcán sértett mosollyal. — Én éjszakákat virrasztottam, nélkülöztem, hogy felneveljelek…