— Ő az édesanyám. Örülök, hogy hatvanévesen is érdeklik a divat, a technika, az emberek.

— Érdeklődjön nyugodtan — felelte Nóra halkan, de határozottan. — Csak ne az én fizetésemből finanszírozzuk mindezt.

A szobában feszült csend telepedett rájuk, és egyikük sem sejtette, hogy a vita még korántsem ért véget.

— Szóval ennyire fösvény vagy? — húzta el a száját Márk, mintha most ismerné meg igazán a feleségét.

— Nem fogok bedőlni a lelki zsarolásodnak — felelte Nóra hűvös mosollyal.

A következő pillanatban észrevette, hogy a férje a komód felé indul, ahhoz a kis fadobozhoz, amelyben a saját, félretett pénzét tartotta. Egy szempillantás alatt ott termett, és még mielőtt Márk hozzáérhetett volna, kirántotta a kezéből a dobozt.

— Eszedbe ne jusson! Ez az én megtakarításom. Pluszmunkákat vállaltam érte, éjszakákon át dolgoztam. Autóra gyűjtök, nem pedig a te édesanyád feltöltött ajkaira.

Még Levente születése előtt állapodtak meg a külön kasszában. Pontosan kiszámolták, ki mennyivel járul hozzá a közös kiadásokhoz, és kimondták: ami ezen felül marad, arról mindenki maga dönt.