Elhomályosult előtte a világ. A vendégek is dermedten figyeltek; néhányan korábban még gratuláltak neki az álma beteljesüléséhez. Nóra remélte, hogy csak félreértés, de Kinga diadalmasan a magasba emelte a kulcsokat.

— Ez a mi ajándékunk! — jelentette ki büszkén.

— Tévedés — lépett oda Nóra higgadtan, és kivette a kulcsot az asszony kezéből. — Ez nem az öné.

— Add vissza! Az enyém! — sikította Kinga.

— Ezt az autót én fizettem ki, a saját keresetemből. És hogy biztos legyek benne, hogy senki nem rendelkezik fölötte, a forgalmi az édesanyám nevére került.

— Az enyémre? — mosolyodott el Kinga önelégülten.

— Nem. Az én anyáméra. Sejtettem, hogy Márk könnyen beadja a derekát.

Nóra megfogta Levente kezét, és kiment az épületből. A hűvös esti levegő csapta meg az arcát, és csak akkor tört ki belőle a sírás. Márk utánuk rohant, és ingerülten karon ragadta.

— Ezt hogy képzelted?

— Inkább azt kérdezném, te hogy gondoltad, hogy az én autómat ajándékozod el?

— A mi autónkat! Ez méltó ajándék!

— Nem, Márk. Nem közös. Nem te dolgoztál érte, hanem én. Úgy tűnik, teljesen elvesztetted a realitásérzékedet.

— Önző és számító vagy! Anyának igaza volt!

— Akkor talán már rég meghoztad a döntésedet — felelte csendesen.

Este, amikor Márk hazaért, a bőröndjeit a lépcsőházban találta. Az ajtóra ragasztott cetlin ez állt: „Beadtam a válókeresetet.”

Nóra nem hátrált meg. Elindította az eljárást, majd egy héttel később Leventével átköltözött az édesanyjához.

Kinga dühöngött, amiért nem kapta meg a vágyott autót, és folyamatosan szemrehányásokat tett a fiának, amíg az náluk húzta meg magát Kristóffal közös otthonukban.

Egy este Márk mégis felhívta Nórát.

— Beszélhetnénk? — kérdezte bizonytalanul.

— Hallgatlak.

— Kezdhetnénk újra. Hibáztam, de helyrehozom.

— Már megtettem, amit kellett — válaszolta nyugodtan. — Megszabadultam attól, ami lehúzott. Leventével bármikor találkozhatsz. Velem viszont nem. Viszlát, Márk.