Erzsébet mély levegőt vett, mintha erőt gyűjtene, aztán halkan csak ennyit mondott: – Na, legyen, Isten kezébe teszem – és kilépett a lakásból.

Máskor a szomszédasszony besegített neki, hozott ezt-azt a boltból, kenyeret, vajat, néha egy kis húst is. Most azonban a szomszéd elutazott a lányához, hogy az unokákra vigyázzon, és Erzsébet konyhájában már alig maradt valami ehető.

– Micsoda áruló lábak! – dohogta magában. – Amikor nincs szükség rá, semmi bajuk, de amikor menni kellene, cserbenhagynak.

A közeli üzletig végül egész tempósan eljutott. A botjait a bejárat melletti sarokba támasztotta, megvette a legszükségesebbeket, mindent gondosan elrendezett a hátizsákjában. Amikor indulni készült, a sarok üres volt. A botok eltűntek. Valaki egyszerűen elvitte őket.

– Szép kis világ… – sóhajtott keserűen.

Hazafelé már jeges eső csapta az arcát. A hideg vízcseppek és a bántottság együtt csaltak könnyet a szemébe. A járda csúszós volt, egyszer majdnem elterült rajta. – Nem szabad elesnem – ismételgette riadtan. – Az én koromban abból nagy baj lehet. – Látott már eleget olyanokból, akik egy rossz lépés után többé nem álltak talpra.