– Tudom, anya, megszoktam, hogy te mindig feltalálod magad, és inkább másokon segítesz, mint hogy segítséget kérj. Én meg, mint egy igazi félnótás, természetesnek vettem, hogy veled soha semmi baj nem történhet.

Aztán mély levegőt vett.

– Ma is csak a munka miatt nem jelentkeztem hamarabb. Riasztást kaptunk, tűzesethez vonultunk. Öt embert sikerült kimentenünk a lángok közül, hála az égnek mindannyian túlélték. Már azt hittük, vége, amikor az egyik fiatal nő hirtelen kirántotta magát a többiek közül, és vissza akart rohanni az égő lakásba. Azt kiabálta, hogy hallja a kiskutyája hangját.

Erzsébet döbbenten hallgatta.

– Előtte ott állt az utcán, zokogva. Azt mondta, amikor kitört a tűz, nem találta a kis Marcelljét, és nélküle menekült ki. Abban reménykedett, talán valahogy kiszaladt. Aztán egyszer csak esküdözött, hogy meghallotta a csaholását, és már rohant is vissza.

Gergő hangja elcsendesedett.

– Utánavetettem magam. Az ajtónál értem utol, bent már tombolt a tűz. Ő mindenáron be akart törni, alig bírtam visszatartani. Végül én mentem be. A füst sűrű volt, alig láttam, de a sarokban ott kuporgott a remegő kis jószág. Felkaptam, és kirohantam vele. A lány… – elmosolyodott Rékára pillantva – csurom könny volt, és meg is égett közben, a bolondja.