Gyengéden magához húzta a fiatal nőt.

– Anya, ne haragudj rám. Amióta ez történt, minden szabad percemet Réka mellett töltöttem a kórházban, amíg kezelték az égési sérüléseit. Marcell nálam lakott akkor, és most is velünk van, a kocsiban vár.

Egy pillanatra elhallgatott, majd őszintén folytatta:

– Első pillanatban beleszerettem. Ugyanolyan makacs és elszánt, mint én. Tudod jól, velem ilyesmi még soha nem fordult elő. Ő tényleg képes lenne tűzön-vízen átmenni azért a kutyáért.

Réka pirulva lesütötte a szemét, Gergő pedig tovább beszélt:

– Amikor megtudta, hogy egyedül élsz, ráadásul ilyen jeges, esős időben, rögtön rám szólt: „Mikor hívtad utoljára az édesanyádat? Engem pátyolgatsz, közben ő egyedül van otthon!” Azonnal tárcsáztalak, de nem voltál elérhető. Akkor szorult össze igazán a szívem. Soha nem aggódtam érted, mert te tanítottál meg arra, hogy másokon segítsek, és mindig erősnek, rettenthetetlennek láttalak. Most viszont először éreztem azt, hogy talán mégsem vagy legyőzhetetlen…

…és akkor teljesen úrrá lett rajtam a pánik – folytatta Gergő kissé rekedten. – Rékát és Marcit azonnal beültettem az autóba, és már indultunk is. Vezetés közben úgy vert a szívem, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Folyton hívtalak, de csak azt hallottam, hogy a számod nem kapcsolható. Biztos voltam benne, hogy valami baj történt. Bocsáss meg, anya… Te arra neveltél, hogy figyeljek másokra és segítsek, közben pedig mindig erősnek és ragyogónak láttalak. Talán ezért hittem, hogy veled soha semmi rossz nem történhet. De most is te vagy a legszebb nekem! – mondta, és szorosan átölelte Erzsébetet.