Most már Réka maradt szótlan a meghökkenéstől.

Kiléptek a friss levegőre, és Lilla ott, az utcán állva kezdte el kibontani Emese múltját – azt a történetet, amelyet a nagymamájától hallott az évek során. Valaha körzeti orvosként dolgozott a rendelőintézetben, és egyedül nevelte a kislányát. Férjhez sosem ment; amikor rádöbbent, hogy kicsúszik a kezéből az idő, úgy döntött, vállal egy gyermeket, minden különösebb elvárás nélkül. Azt hitte, így majd túljár a sors eszén.

De az élet másként rendelkezett. Egy nap a tízéves lánya nem ért haza az iskolából.

– El tudod képzelni? – Lilla itt megtorpant, hangja elcsuklott. – Soha többé nem találták meg. Egyszerűen nyoma veszett.

Emese önmagát hibáztatta a történtekért. Nem volt képes tovább orvosként dolgozni, ezért áthelyeztette magát ápolónőnek abba a kórházba, ahol ti is megismertétek.

– Tudod, miért éppen oda ment? – nézett Rékára. – Mert oda szállítják azokat az embereket is, akiket eltűntként találnak meg, akik nem emlékeznek semmire. Még mindig reménykedett, hogy egyszer a lánya kerül be az ajtón.