Gábor még mindig nem engedte el a témát, és Ildikóra sandítva folytatta:

— Bezzeg a mi időnkben az asszonyok gyárban húzták az igát, nem irodában ücsörögtek!

Ildikó helyeslően bólogatott, Lilla pedig csak az ég felé emelte a tekintetét, de inkább nem szólt. Feltűnt neki, hogy Márk is hallgat. Régebben legalább megpróbált egy-egy tréfával enyhíteni a feszültségen, most azonban némán figyelte az apját.

Később, amikor kettesben maradtak, Lilla nem bírta tovább.

— Márk, ez most komoly? — fordult felé indulatosan. — Az apád nap mint nap kioktat, te meg ott ülsz mellette, mintha csak egy szék lennél!

— Mit tehetnék? — tárta szét a karját Márk. — Mindig ilyen volt. Tudtad, milyen.

— Tudtam? — csattant fel Lilla. — Arra nem szerződtem, hogy az ő szabályai szerint éljek! Ez a mi otthonunk is!

— Hát… jogilag inkább az övék — mondta halkan a férfi. — Csak addig lakunk itt, amíg nem lesz saját lakásunk.

— Az övék? — Lilla gyomrában forrni kezdett a düh. — Akkor én micsoda vagyok? Valami ideiglenes vendég?