A vendégek elragadtatottan bólogattak, körbenéztek, dicsérték a kertet. Eszter hirtelen megfordult, és becsukta maga mögött az ajtót.

A konyhában csattanva tette fel a vízforralót, majd dühösen aprítani kezdte a paradicsomot. Úgy szorította a kést, mintha az lenne az egyetlen kapaszkodója.

Gergő csendben megállt az ajtóban.
– Tudom, hogy rosszul esik… De próbáljuk meg normálisan eltölteni ezt a napot. Utána beszélek anyával, hogy legalább előre jelezzen.

– Normálisan? – fordult felé Eszter, a kezében villanó pengével. – A te anyád figyelmeztetés nélkül idehoz négy idegent, és én ugráljak körülöttük?

– Ne dramatizálj – húzta el a száját Gergő. – Egy ebéd elkészítése nem tragédia. A barátainkról van szó, nem csavargókról.

– Nem érdekel, kik ők! Nem hívtam meg őket!

– Elég a jelenetből.

– Nem jelenetezek. Csak kimondom, amit gondolok. Vagy már azt sem lehet?

Gergő sóhajtott, majd vállat vonva kiment.
– Csináld, ahogy jónak látod. Csak ne hozz szégyent rám.

És az, hogy engem megaláznak, az rendben van?

A nap vánszorgott. Hajnalka sürgött-forgott a konyhában, minden mozdulatába beleszólt:
– Vékonyabban az uborkát!
– Több majonézt!
– Hol tartjátok a díszszalvétát?

Odakint a vendégek áradoztak a kilátásról, a gyümölcsfákról, arról, milyen szerencsések. Eszter tálcákkal ingázott a terasz és a konyha között, mint egy felhúzott szerkezet.

Estére a lába ólomsúlyúnak tűnt, a dereka sajgott, és belül egyre tágult az a sötét, fájdalmas űr.

Amikor végre készülődni kezdtek, már sötét volt. Eszter némán pakolta a mosogatóba a szennyes tányérokat. A keze remegett a kimerültségtől.

– Köszönjük a csodás napot! – csacsogta Hajnalka, miközben megölelte a fiát. – Jaj, majdnem elfelejtettem! Jövő szombaton ismét jövünk. De csak apáddal ketten, ne aggódj!

A tányér kicsúszott Eszter ujjai közül, és csörömpölve tört szét a kövön.

Az éjszakát ébren töltötte, a plafont bámulva. Gergő békésen aludt mellette, karját-lábát szétvetve.

Miért is aggódna? Szerető szülők, alkalmazkodó feleség, tökéletes helyszín a családi összejövetelekhez…

Eszter felidézte, hogyan álmodoztak erről a házról. Egy kávézóban, egy papírszalvétára rajzolták fel a kert tervét.
– Ide kerül majd a lugas, szőlővel befuttatva – mondta akkor Gergő.
– Oda pedig pünkösdi rózsák – tette hozzá ő nevetve.
– És csak mi ketten leszünk itt – suttogta a férfi a fülébe.

Eszter most a sötétben fekve próbálta felidézni azt a suttogást, és azon töprengett, mikor és hogyan tűnt el az a régi ígéret az életükből.

És nem csak mi ketten leszünk itt – gondolta keserűen Eszter –, hanem még tizenöt rokon és néhány „véletlenül” betoppanó ismerős is.

Másnap reggel alig ittak meg pár kortyot a kávéból, amikor az udvar felől újra fékcsikorgás hallatszott.
– Ki jön ilyenkor? – húzta félre a függönyt Gergő. – Ó…

Eszter gyomra görcsbe rándult. A kávé hirtelen élvezhetetlenül keserű lett a szájában.
– Miért? Hiszen tegnap mentek el…
– Fogalmam sincs – vont vállat a férfi, és már indult is ajtót nyitni.

Mónika úgy rontott be a házba, mint egy forgószél, mindkét kezében megpakolt szatyrokkal.
– Jó reggelt, fiatalok! – csicsergett. – Képzeljétek, tegnap a piacon vettem csodás padlizsánt, és véletlenül hazavittem magammal. Ilyen finomságot kár lenne veszni hagyni!