Eszterhez fordult:
– Drágám, csináld meg azt a mennyei krémet, amit apád születésnapján készítettél! Tudod, dióval és fokhagymával.

Abban a pillanatban Eszterben valami végérvényesen elszakadt. Mintha egy túlfeszített húr pattant volna el benne hangtalanul. Lassan, szinte ünnepélyes mozdulattal letette a csészét az asztalra, majd szó nélkül a hálószoba felé indult.

Az ágy alól előhúzta a bőröndöt – ugyanazt, amellyel évekkel ezelőtt ideköltözött Gergőhöz. Nyugodt, kimért mozdulatokkal pakolni kezdett.

Gergő döbbenten jelent meg az ajtóban.
– Mit művelsz?
– Hazamegyek a szüleimhez – felelte Eszter tárgyilagos hangon.
– De miért? Anya csak…
– Tudod mit? – fordult felé hirtelen. – Én is „csak” csinálok valamit. Meghívom a saját családomat. Anyát, apát, Hajnalka nénit, Norbert bácsit. Maradjanak itt egy hétig. Te majd főzöl rájuk, takarítasz, szórakoztatod őket. Mit szólsz hozzá?

– Megőrültél? – állta el az útját Gergő. – Ez komolytalan!
– Nem komolytalan – mondta csendesen. – Az, ami itt folyik, az az. Anyád pokollá tette ezt a házat, te pedig asszisztálsz hozzá.

Ekkor Mónika is feltűnt a folyosón.
– Mi ez a kiabálás? Mi történik?
– Semmi különös – válaszolta Eszter higgadtan. – Elutazom. Mostantól ti intéztek mindent: főzést, takarítást, vendéglátást. A konyha szabad préda.

Az anyós a mellkasához kapott.
– Micsoda ostobaság! Gergő, szólj rá!

De Eszter már elhaladt mellettük, maga után húzva a bőröndöt.

– Ha most elmész, ne is gyere vissza! – kiáltotta Gergő elveszítve a türelmét.

Eszter megállt az ajtóban. Mélyen a férfi szemébe nézett.
– Pontosan ezt tervezem – mondta, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót.

A szülei Sopronban éltek, alig egyórányi autóútra. Amikor Eszter csomaggal a kezében megjelent náluk, nem faggatták. Az apja szó nélkül átvette a bőröndöt, az édesanyja, Krisztina pedig szorosan magához ölelte, úgy, mint gyerekkorában.

– Főzzek teát, kicsim? – kérdezte halkan.
– Igen, anya – bólintott Eszter, és akkor végre kitört belőle a sírás.

A könnyei megállíthatatlanul ömlöttek, mintha egy gát szakadt volna át benne. Csak este, amikor már csillapodott benne a vihar, tudta elmesélni, mi zajlott hónapok óta.

Elmondta, milyen gyakran toppan be Mónika bejelentés nélkül. Hogy sajátjaként rendezi át a lakást. Hogy Gergő minden helyzetben az anyja mellé áll. Hogy ő maga egyre inkább cselédnek érzi magát a saját otthonában.

– Miért nem szóltál korábban? – sóhajtott az apja, László. – Beszélhettünk volna velük.
– Szóltam, apa – felelte keserűen. – De számára az anyja szava szentírás. Én csak egy kényelmesen elérhető, ingyenes házvezetőnő vagyok.

Krisztina megsimogatta a haját.
– Jól tetted, hogy eljöttél. A megaláztatást nem szabad eltűrni. Még akkor sem, ha attól jön, akit szeretsz.

Eszter telefonja folyamatosan villogott. Gergő félóránként hívta. Végül némára állította, és a táskájába süllyesztette.

Az első napokban Gergő dühöngött. Hogy lehetett őt egyedül hagyni a szüleivel? Ilyen „semmiség” miatt? Mónika pedig gondoskodott róla, hogy a harag ne csillapodjon.