– Mondtam én, fiam, hogy nem ő az igazi neked. Egy rendes feleség nem hagyja faképnél a férjét! Bezzeg a mi időnkben… – és már sorolta is, hogyan tisztelték régen az idősebbeket, hogyan tekintettek az anyósra második anyaként, és mennyire hálásnak kellett lennie egy menynek, ha befogadták a családba.

László – Mónika férje – a napilap mögé bújva hallgatott. Negyven év házasság után megtanulta, hogy vitába szállni felesleges.

Ahogy teltek a napok, Gergő kezdett észrevenni dolgokat, amelyeket korábban természetesnek vett. Anyja folyamatos utasításai:
– Gergőkém, told arrébb azt a kanapét!
– Ezek a függönyök szörnyűek, cseréld le!
– Miért nincs a hűtőben a kedvenc joghurtom?

És az állandó kritika Eszter felé:
– Ezeket a függönyöket a feleséged választotta? Borzalmas ízlése van.
– A virágok hervadnak, nem tud bánni velük.
– A tányérok sincsenek a helyükön.

Mónika számára magától értetődő volt, hogy bármikor beállíthat.
– Család vagyunk! Minek ide formaság?

Szerdán, amikor Gergő munkába készült – ismét Sopronba kellett utaznia –, az anyja újabb bejelentéssel állt elő:
– Apáddal úgy döntöttünk, maradunk a hét végéig. Jólesik egy kis nyugalom a városi zaj után. Te csak menj nyugodtan, majd rendet rakok és főzök.

Gergőben különös, eddig ismeretlen ingerültség ébredt.
– Anya, nem hagyhatlak titeket egyedül a házban. Ez… kényelmetlen.
– Ugyan már! – legyintett Mónika. – Egy család vagyunk. Ja, és péntekre meghívtam Rékát és Balázst, a második emeleti szomszédainkat.

Gergőt mintha áramütés érte volna.
– Meghívtad a szomszédokat AZ ÉN házamba, anélkül hogy megkérdeztél volna?

Mónika meglepetten nézett rá.
– Mi ez a hangnem? Engedélyt kellene kérnem a saját fiamtól?

Hányszor mondta ő maga Eszternek ugyanezt: „Ő az anyám, nem egy idegen”?

És akkor hirtelen összeállt a kép. Ez az, amiről Eszter beszélt. A határok hiánya. A mindent felülíró „én jobban tudom”. Az a hozzáállás, mintha a ház nem az övék, hanem az anyjáé lenne.

Pénteken aztán megérkeztek Mónika hangos, tolakodó vendégei, akik belépés után rögtön a hűtő felé vették az irányt, hogy „megnézzék, mit tartotok itthon”… és Gergőben ekkor kezdett végérvényesen megérni az elhatározás, hogy ennek így nem maradhat folytatása.

…és Gergőben ekkor kezdett végérvényesen megérni az elhatározás, hogy ennek így nem maradhat folytatása.

Amikor Mónika ismerősei már a hűtőt pakolgatták, ő pedig még mindig azt hallgatta, hogyan kritizálják a berendezést és az ételeket, hirtelen döntött.

– Sürgősen Sopronba kell mennem – vetette oda szárazon, miközben felkapta az autókulcsot.

– Gergő! – csattant fel az anyja. – Ezt mégis hogy képzeled? Vendégek vannak nálunk!

– A te vendégeid – fordult vissza az ajtóból. – Én nem hívtam ide senkit.

Ahogy kimondta, különös könnyebbség futott át rajta. Mintha egy súlyos, régóta cipelt zsák hullott volna le a válláról. Nem magyarázkodott tovább, beült az autóba, és egyszerűen elindult.

Csak vezetett. A táj elsuhant mellette, de alig érzékelte. A gondolatai sokkal hangosabbak voltak a motor zúgásánál is. Hogyan hagyhatta, hogy az anyja ennyire beleszóljon az életükbe? Hányszor választotta a konfliktusmentes kényelmet Eszter boldogsága helyett? Újra és újra őt áldozta fel, csak hogy ne kelljen határt húznia.