Mire észbe kapott, már az apósáék háza előtt parkolt.

Eszter nyitott ajtót. Amikor meglátta, megmerevedett.

– Bejöhetek? – kérdezte Gergő halkan.

A férfi arca fáradt volt, a tekintete bizonytalan. Eszter szó nélkül félreállt.

A nappaliban ott ültek a szülei is. Amint észrevették a vejüket, összenéztek, majd tapintatosan kivonultak a konyhába.

Gergő nehezen kezdett bele:

– Tévedtem. Mindenben. Igazad volt… én pedig vak voltam.

Eszter karba tette a kezét. A szemében nem harag, inkább bizalmatlanság tükröződött.

– Miért most jöttél rá?

– Egy hét anyámmal… nélküled – válaszolta őszintén. – Amikor kettesben maradtunk, hirtelen világos lett minden. Eszter, hogy bírtad ezt évekig? Úgy viselkedett, mintha a mi otthonunk az övé lenne.

A nő keserűen elmosolyodott.

– Ezt mondtam neked sokszor. Csak nem akartad meghallani.

– Tudom. És nem hibáztatlak, amiért elmentél. A helyedben én is így tettem volna. Talán még hamarabb.

Aznap este órákon át beszélgettek. Gergő részletesen elmesélte, hogyan hívta át Mónika a barátait engedély nélkül, hogyan szólt bele mindenbe, hogyan kritizálta Esztert a háta mögött is.

– A legrosszabb az – vallotta be –, hogy láttam, mennyire szenvedsz. Mégis inkább félrenéztem. Kényelmesebb volt nem összeveszni anyával, mint kiállni melletted. Egyszerűbb volt téged háttérbe tolni.

A hangja elcsuklott.

– Szeretném, ha visszajönnél – mondta végül. – Ígérem, másképp lesz. Beszélek velük. Nem jöhetnek többé bejelentés nélkül, és…

– Nem – vágott közbe Eszter határozottan.

– Hogyhogy nem?

– Nem költözöm vissza, ha az anyád továbbra is része a mindennapjainknak. Nem akarom látni. Semmilyen ürüggyel.

Gergő megdöbbent.

– De hát… teljesen kizárni őket az életemből?

– Nem ezt kérem – rázta meg a fejét Eszter. – Találkozz velük, amikor akarsz. Hívd fel őket. Menj el hozzájuk Sopronba. De az otthonomban – ha még nevezhetem így – nem akarom őket viszontlátni.

Hosszú csend következett.

– Ez feltétel? – kérdezte végül a férfi.

– Az egyetlen.

Gergő mélyet sóhajtott.

– Rendben. Ha ez az ára annak, hogy újrakezdjük, elfogadom. Nem lépik át a küszöböt, amíg te ott élsz.

A visszaköltözés mégsem ment zökkenőmentesen. Eszter gyakran kapta magát azon, hogy feszülten figyel minden zajra. Összerezzent a telefoncsörgésre, kinézett az ablakon, nem állt-e meg a jól ismert Toyota a ház előtt.

Gergő láthatóan igyekezett. Figyelmesebb volt, segített a házimunkában, sőt néha ő ajánlotta fel, hogy vacsorát főz.

Mónika azonban nem adta fel könnyen. Naponta többször hívta a fiát. Hol a vérnyomására panaszkodott, hol a magányára, máskor „arra a nőre”, aki szerinte elfordította tőle a gyerekét.

Gergő küszködött, de próbált kitartani. Eszter látta rajta, mennyire nehéz ez neki. Néha észrevette, hogy a férfi a kertbe vonul telefonálni, vagy a fürdőszobába zárkózik be pár percre. Nem volt ideális, de legalább igyekezett.

Aztán bekövetkezett az, amit talán mindketten sejtettek.

Egy este Gergő későn ért haza a munkából. Eszternek lemerült a telefonja, ezért az övét vette kézbe, hogy megnézze az időt. A kijelzőn üzenet villant fel Mónikától: