„Köszönöm a mai ebédet, kisfiam. Olyan jó volt kettesben beszélgetni. Kár, hogy Ő nem engedi, hogy találkozzunk. De majd megoldjuk, hogy gyakrabban lássuk egymást.”

Eszter lassan visszatette a készüléket az asztalra. Nem dühöt érzett. Inkább ürességet. Mintha valami végleg kihunyt volna benne.

Csendben a hálószobába ment, elővette a bőröndöt, és gépiesen pakolni kezdett. Nem sírt. Nem remegett a keze. Csak tette, amit már egyszer megtett.

Amikor Gergő belépett az előszobába, a csomag már ott állt az ajtó mellett.

– Mi történik? – kérdezte, bár a felesége arcából mindent kiolvasott.

– Döntöttél – felelte Eszter halkan. – És nem engem választottál.

– Eszter, várj! Csak egy kávézóban találkoztunk, beszélgettünk…

– Hazudtál – szakította félbe. – Megígérted, hogy őszinte leszel. Ehelyett titokban ebédelsz vele. Nem tudok együtt élni valakivel, akiben nem bízom.

– Kérlek…

– Viszlát, Gergő.

Ezúttal nem próbálta feltartóztatni. Mindketten érezték, hogy valami végleg eltört.

Eszter egy apró lakást bérelt az iskola közelében. Egy szoba, konyha, semmi luxus – de a saját tere volt. Senki nem nyitott rá váratlanul ajtót, senki nem dirigált.

A válás nehéz folyamat volt. Minden aláírt papírnál úgy érezte, mintha egy darab szakadna ki a szívéből. Mert szerette Gergőt. A naiv, anyjához láncolt férfit. De együtt élni vele többé nem tudott.

Egy nap az apja hívta fel.

– Találkoztam a volt férjeddel – mondta óvatosan. – Beszélgettünk, férfi a férfival.

– És? – kérdezte Eszter, igyekezve közömbösnek tűnni.

– Azt mondta, sok mindenre ráébredt. Nagyon megváltozott. Állítólag szakemberhez jár, próbálja megérteni saját magát.

– Örülök neki – válaszolta csendesen.

Az apja felsóhajtott.

– Nem mentegetem. Hibázott, és nem állt melléd, amikor kellett volna. De minden ember tévedhet. És talán képes jóvátenni is.

Eszter az ablakon át nézte az utcát. Hosszú csend után csak ennyit mondott:

– Apa… ő már meghozta a döntését.

Gergő valóban komolyan vette az elhatározását: rendszeresen járt terápiára. Nem is akármilyen szakemberhez – egy tapasztalt, elismert pszichológust keresett fel, akinek az óradíja sem volt alacsony. Úgy érezte, ha már változtatni akar, nem teheti félvállról.

A foglalkozásokon újra és újra ugyanahhoz a kérdéshez tértek vissza: miért volt képtelen valaha is ellentmondani az anyjának? Miért számított mindig többet Mónika véleménye, mint a felesége érzései?

– Ezt hívjuk érzelmi függésnek – magyarázta a terapeuta. – Gyerekkorától azt tanulta, hogy az édesanyja tévedhetetlen. Ha ellenszegült volna, bűntudata támadt volna, mintha rossz fiú lenne. Ebből kilépni nehéz, de nem lehetetlen.

Amikor Mónika megtudta, hogy a fia „agytrösztökhöz” jár – ahogy gúnyosan nevezte a pszichológust –, dührohamot kapott.

– Gergő, teljesen elvesztetted a józan eszed? Idegenek mossák az agyad!

Ám ekkor valami váratlan történt. Gergő nem sütötte le a szemét, nem kezdett magyarázkodni. Nyugodtan, de határozottan nézett az anyjára.

– Nem érdekel, mit beszélnek a szomszédok. A saját életemről én döntök. Ha ezt nem tudod elfogadni, akkor egy ideig nem találkozunk.