Mónika megdöbbent. Ilyen hangot még sosem hallott a fiától.

– Fenyegetsz engem? – kérdezte hitetlenkedve.

– Nem. Határokat húzok – felelte Gergő higgadtan. – Vagy tiszteletben tartod őket, vagy nem leszek elérhető számodra.

Ez a beszélgetés fordulópontot jelentett. Negyven év után először nem egy engedelmes kisfiú állt Mónika előtt, hanem egy önálló, döntésképes férfi.

Egy hónapig nem beszéltek. Végül az asszony hívta fel rövid, tárgyilagos hangon, és csak az egészsége felől érdeklődött. Nem adott tanácsokat, nem tett szemrehányást, nem követelte, hogy menjen át vasárnapi ebédre.

Eszter egy délután a kedvenc kávézójában ült, dolgozatokat javított, amikor megcsörrent a telefonja. Hosszú másodpercekig nézte a kijelzőt, mielőtt felvette.

– Igen?

– Szia… lenne kedved találkozni?

Végül megbeszéltek egy időpontot egy belvárosi kávézóban, Sopronban. Eszter ért oda előbb. Cappuccinót rendelt, és az ablak melletti asztalhoz ült.

Gergő pontosan érkezett. Ahogy belépett, Eszter azonnal látta, hogy az apja nem túlzott: valóban megváltozott. Karcsúbb lett, az arca komolyabb, a tekintetében csendes, érett szomorúság ült.

– Szia. Jól nézel ki – mondta, miközben helyet foglalt.

– Köszönöm… te is – felelte Eszter, bár inkább udvariasságból.

A pincérnő letette eléjük az itallapot, de Gergő csak egy presszókávét kért.

– Hogy vagy? – kérdezte a kínos csend után.

– Dolgozom. Bérlek egy lakást. Megvagyok – vont vállat Eszter. – És te?

Gergő a kanalat forgatta a csészében.

– Sokat gondolkodtam. Rólunk. Magamról. Mindarról, ami történt. Terápiára járok… és nem volt kellemes szembesülni bizonyos dolgokkal.

Eszter bólintott.

– Megmondtam anyámnak, hogy az ő beavatkozása tette tönkre a házasságomat. Feltételeket szabtam: csak akkor megyek hozzájuk, amikor én akarok, és nem maradok tovább, mint ameddig jól érzem magam.

– Mit szólt hozzá?

– Egy hónapig sértődött volt. Most kéthetente beugrom hozzájuk teára. Nincs marasztalás, nincs váratlan látogatás.

– Örülök, hogy kiálltál magadért – mondta Eszter őszintén.

Újabb csend telepedett közéjük.

– Arra gondoltam, eladnám a nyaralót – szólalt meg végül Gergő. – Túl sok rossz emlék köt hozzá. Egyetértesz?

– Igen. Jobb lenne lezárni. Osszuk el az árát fele-fele arányban.

Gergő egyenesen a szemébe nézett.

– És mi lesz velünk?

Eszter szíve összeszorult.

– Valószínűleg mindketten a saját utunkat járjuk tovább.

– És ha… – Gergő hangja elcsuklott, de folytatta. – Ha adnánk még egy esélyt? Kezdhetnénk lassan. Találkozgatnánk, beszélgetnénk. Tényleg változtam, Eszter. És még mindig szeretlek. Soha nem múlt el.

Eszter hosszasan figyelte az arcát – a fáradtságot, a felelősség nyomait.

– Nem tudom, képes lennék‑e újra bízni benned – mondta halkan. – Adj időt, jó?

Nem utasította el, de nem is ígért semmit.

Megitták a kávéjukat, megbeszélték a nyaraló eladásának részleteit. Kint finom őszi eső permetezett.

– Elkísérlek – ajánlotta Gergő, és kinyitotta az esernyőt.

– Nem szükséges, autóval jöttem.

Mégis egymás mellett lépkedtek az esernyő alatt, mintha az elmúlt hónapok távolsága csak rossz álom lett volna.