Az autó mellett Eszter megtorpant.

– Hívj fel jövő héten. Talán… elmehetnénk valahová. Moziba, vagy vacsorázni.

Gergő arcán remény villant.

– Mindenképpen.

Eszter elhajtott, ő pedig ott maradt az esőben, a távolodó fényeket nézve.

Ez még nem volt új kezdet. Csak egy halvány lehetőség.

De néha ennyi is elég.

A következő nyáron ismét együtt voltak. Nem egyik napról a másikra – hosszú hónapok alatt, lépésről lépésre építették újjá a bizalmat. Közös terápiára jártak, megtanulták kimondani a szükségleteiket, és betartani a másik határait.

Vettek egy kisebb házat a város szélén. Nem volt akkora, mint a régi, de barátságosabb. Magas kerítés övezte, a kapun tábla: „Vigyázat, harapós kutya!” – pedig kutyájuk nem is volt. A felirat elég volt ahhoz, hogy távol tartsa a kéretlen látogatókat.

Mónika sosem békült ki igazán Eszterrel. A fiával havonta egyszer találkozott egy kávézóban, és többé nem osztott kéretlen tanácsokat.

Egy költözés utáni napon, amikor dobozokat pakoltak ki, Eszter egy megsárgult borítékot talált az egyik ládában. A kézírás idegen volt. A címzés Gergőnek szólt.

„Gergő László, ideje, hogy megtudd az igazságot édesanyádról és a valódi édesapádról…”

Eszter szíve hevesen vert. De hát László…?

Ekkor Gergő lépett be egy doboz könyvvel.

– Hová tegyem a lexikonokat?

Eszter gyors mozdulattal visszacsúsztatta a levelet a dobozba.

– A dolgozószoba felső polcára.

Talán nem minden titkot kell feltépni.

Este az új teraszon ültek, bort kortyolgatva, és a naplementét nézték. Eszter a kandallóba dobta a levelet, és figyelte, ahogy a papír lángra kap.

Vannak igazságok, amelyek csak rombolnának.

– Mire igyunk? – kérdezte Gergő mosolyogva.

– Az új kezdetre – felelte Eszter. – És arra, hogy kevesebb legyen a hívatlan vendég.

Összekoccintották a poharakat. A távolban kutya ugatott, a kertben madarak csiviteltek.

És hosszú idő után először mindketten úgy érezték: hazaértek.