– Ezt komolyan gondolod? Lilla… Ki fizetne ennyit ezért? Ez…

– Ez valakinek maga az álom – vágott közbe hűvös mosollyal, miközben rákattintott a „Közzététel” gombra. – Hidd el, lesz, aki erre a palotaszerű csillogásra vágyik.

Igaza lett. Már aznap csörgött a telefon, de Lilla nem rohant bele az első ajánlatba. Megérzéseire hallgatva szelektált a jelentkezők között, mintha pontosan tudná, kit vár.

Egy hét múlva meg is érkezett a „tökéletes” érdeklődő. Egy hatvan körüli, jómódú házaspár gördült be egy csillogó terepjáróval. Az asszony már a küszöbön felsóhajtott.

– Micsoda gyönyörűség! Végre! Ez aztán az igazi, rendes felújítás! Már három lakást megnéztünk, de mindenhol azok a sivár, szürke falak… mint egy kórházban, isten bocsássa meg!

Kesztűs kezével végigsimított a falon futó díszes mintán.

– És ez a tapéta! Látszik rajta, hogy minőségi darab. Nem holmi papírvacak!

A férje, erős testalkatú, kissé pocakos úr, a nappaliban álló jugoszláv komódhoz lépett, és elismerően megkopogtatta a fényes felületét.

– Ez igen! – jelentette ki tekintélyt sugárzó hangon, Márkra nézve. – Nem olyan lapra szerelt holmi, ami egy év alatt szétesik. Ez időtálló darab!

Lilla tökéletesen játszotta a szerepét. Lelkesedve mesélte, mennyi időt szántak minden apró részlet kiválasztására, hogyan kutatták fel a „különleges belga laminált padlót”, és milyen gondosan tervezték meg az összhatást, hogy valóban elegáns, ünnepi atmoszférát teremtsenek az otthonban. A házaspár szemében egyre inkább felragyogott a bizonyosság: pontosan ilyen lakásról álmodtak.

A „belga laminált padló még egy csőtörést is kibír”, és hogy a „kristálycsillár ünnepi fényt varázsol az egész lakásba” – Lilla szinte költői lelkesedéssel sorolta az erényeket.

Az alku inkább formaság volt, mint valódi vita; mindkét fél tudta, hogy az üzlet meg fog köttetni. Három nappal később Lilla és Márk már a bankból léptek ki, kezükben a frissen aláírt szerződésekkel. A számlájukon lévő összeg nemcsak az összes korábbi kiadásukat fedezte, hanem maradt rajta annyi tiszta haszon is, amiből gond nélkül vehettek volna egy komolyabb autót.

Aznap este egy elegáns, panorámás étteremben ültek a huszonötödik emeleten. A város alattuk szikrázott, az utcák fénycsíkjai lassan kanyarogtak, mintha élő folyók lennének. A pezsgő apró gyöngyei lustán emelkedtek a poharukban. Márk hosszan nézte a feleségét, olyan csodálattal, mintha most fedezné fel újra.

– Te zseni vagy – szólalt meg végül, és gyengéden ráfogott Lilla kezére. – Komolyan mondom, erre én sosem jöttem volna rá. Én már rég beletörődtem volna az egészbe…

– Én is majdnem így tettem – felelte Lilla halkan, miközben a kivilágított háztetőket figyelte. – Aztán rájöttem, hogy ha beletörődöm, azzal saját magamat árulom el. És azt nem akartam.

Elővette a telefonját, és megnyitotta az új építésű lakás alaprajzát. A kijelzőn egy tágas, szabadon alakítható tér rajza világított.

– Most pedig – fordította a képernyőt Márk felé –, beszéljünk a mi igazi loftunkról.

Ekkor a készülék rezegni kezdett. A kijelzőn ez állt: „Anya”. Lilla összenézett a férjével, halvány mosollyal, majd kihangosította a hívást.