Ám december harmincegyedikén, késő délután, Emesében váratlanul megmozdult valami. Arra gondolt: ha már minden más kicsúszott a kezéből, legalább ezt az estét nem engedi elveszni.

Díszek kerültek a fára, elővette a legszebb, mélyen dekoltált ruháját is. Márk mindig azt mondta, ebben úgy fest, mint egy filmsztár.

Aztán kabátot vett, és elindult a boltba, elhatározva, hogy most az egyszer nem számolgat kalóriát. Ha már ünnep, legyen valódi.

Lillának is kijár valami finomság – döntötte el –, hiszen ketten várják az éjfélt.

A kosarába került a kedvenc tortája, kétféle minőségi hal, és még mangót is tett mellé.

A kosár aljára még került néhány lédús mandarin, egy illatos ananász, végül pedig – hosszas hezitálás után – egy apró üvegben méregdrága vörös kaviár is.

Az eladó külön kiemelte, mennyire kiváló minőség: a szemek épek, nem lapultak össze, az üvegen át is látszott, milyen szépen, szabályosan simulnak egymás mellé.

Emese már előre elképzelte, hogyan vág majd vastag szeleteket a friss bagettből, bőkezűen megkeni selymes vajjal, aztán jó vastagon ráhalmozza a kaviárt. Tölt magának egy pohár pezsgőt, koccint a tükörképével, és kíván valamit az új évre.

Lillának is jut majd a finomságokból – hal és valami különleges csemege –, hiszen mégiscsak ünnep van.

Az is átfutott a fején, hogy talán áthívhatná Rékát a szomszédból. A nő egyedül neveli a kislányát, férj nélkül – ahogyan egykor ő is egyedül állta a sarat Márk mellett. Rékának ritkán telik efféle drágaságokra. Leülhetnének együtt, beszélgetnének az életükről, a női sors furcsa kanyarjairól, ennének a tortából, és koccintanának a boldogabb jövőre.

Réka kislánya, Dóra, még kicsi, ilyenkor már biztosan alszik, nem zavarná őket.

Emese annyira belefeledkezett a tervezgetésbe, hogy észre sem vette, már a házuk előtt jár. A táskájában kutatva kereste a kulcsát, amikor hirtelen megcsúszott. Alig volt jég az úton, mégis akadt egy alattomos, vékony folt. A kezében lóbált szatyor vadul kilengett, az anyag felszakadt, és a gondosan válogatott ételek szanaszét repültek a járdán.

Ő maga már majdnem elesett, amikor valaki elkapta a karját. Meglepődött – az utca az imént még teljesen kihaltnak tűnt.

Hátrafordult. Egy borostás, vele egykorú férfi mosolygott rá.

– Hála az égnek, időben odaértem – mondta kissé zihálva. – Már láttam magam előtt, ahogy nagyot esik. Szilveszterkor kart vagy lábat törni igazán balszerencsés dolog. Azt tartják, ahogy az ember az évet kezdi, olyan lesz a folytatás is. Nem akartam, hogy rosszul induljon. Ne haragudjon, ha megijesztettem!

Emesének ismerősnek tűnt az arca. Elmosolyodott.

– Ugyan, inkább köszönöm. Nélküle most a földön feküdnék.

– Zoltán vagyok – mutatkozott be derűsen. – A régi barátaim csak Zolinak hívnak. Azt mondják, kicsit hasonlítok Kállai Ferencre, amikor a régi vígjátékban játszott. Ön szerint?

Tréfásan oldalra fordította a fejét, mintha pózolna. – Itt lakom a szomszéd házban, épp a kutyámat vittem le sétálni.

Emese ekkor vette észre a kis termetű kutyát, amely lelkesen szimatolta a földre hullott ételeket.