És akkor meglátta a széttört üveget.

A drága kaviár szétfolyt az aszfalton, a kutya vidáman csóválva közelített hozzá.

– Kinga, nem szabad! Gyere ide! – szólt rá határozottan Zoltán.

A név hallatán Emesében hirtelen összeállt a kép. Persze, hiszen már sokszor látta ezt az embert. Az ő fia együtt játszott Márkkal a ház előtt, amikor még kicsik voltak. Zoltán mindig maga vitte le a gyereket a térre. Emese akkoriban gyakran gondolta: milyen szerencsés lehet az a nő, akinek ilyen férje van. Bevásárol, játszik a gyerekkel, sosem látta ittasan tántorogni.

– Most már beugrott – mondta Zoltán. – Az ön fia barátkozott az én Benedekemmel, igaz? Emese a neve, ha nem tévedek?

Együtt kezdték összeszedni a szétszóródott holmikat. A hal, a gyümölcs, a torta épségben maradt, csak a kaviár bánta. Emese a szilánkokat gondosan a szemetesbe dobta, majd öniróniával felnevetett.

– Pont a legdrágább finomság tört össze. Pedig most az egyszer igazán ki akartam tenni magamért. Nagyon köszönöm a segítséget, Zoltán, igazán…

– …de most már tényleg menjen, későre jár – tette hozzá Emese mosolyogva. – Otthon még aggódnának, hogy hová tűnt ilyen sokáig Kingával együtt. Egyébként honnan jött ez a név? Kinga?

Zoltán elnevette magát, és megsimogatta a kutya fejét.

– Nem én találtam ki. Úgy került hozzám, hogy az előző gazdájánál állítólag allergia jelentkezett, vagy talán csak nem bírta a természetét. A kutya folyton nyüzsgött, ugatott, sosem maradt nyugton. Eredetileg Buritónak hívták, mert mindent felfalt, amit csak talált, és olyan kerek volt, mint egy töltött tortilla. Azt mesélték, bármit bele lehetett csomagolni, ami a hűtőben maradt. Én végül Kingára kereszteltem át. Illik hozzá: örökmozgó, akár egy forgószél. De legalább sosem unatkozom mellette. Ketten élünk. A feleségem évekkel ezelőtt új életet kezdett valaki mással, a fiam pedig eddig velem lakott, aztán nemrég megnősült és elköltözött. Úgyhogy otthon már senki sem vár ránk.

Emeséből hirtelen kiszaladt:

– Nahát… ez szinte ugyanaz, mint nálam!

– Komolyan? – kapta fel a fejét Zoltán, majd lelkesedésében szinte túl hangos lett. – Hát ez nagyszerű! Vagyis… ne értsen félre – tette hozzá zavartan. – Csak azért jöttem ki sétálni, mert olyan nyomasztó egyedül ülni otthon az ünnepen. És most itt maga… szintén egyedül. Mit szólna, ha együtt búcsúztatnánk az évet? Van nálam otthon egy pont ilyen üveg vörös kaviár. Megvettem, de magamban nincs kedvem felbontani.

Emese néhány pillanatig hallgatott, aztán határozottan bólintott.

– Tudja mit? Jöjjön át hozzám egy óra múlva. Írja fel a címemet, és ünnepeljünk együtt.

Ahogy kimondta, gondolatok egész sora cikázott át az agyán. Mégis, több mint húsz éve ismerik egymást látásból, a gyerekeik együtt nőttek fel. Miért is ne? Néha a legegyszerűbb döntések a legjobbak.

Pontosan egy óra múlva megszólalt a csengő.

Emese az ajtó felé indult, de előtte vetett magára egy gyors pillantást a tükörben. Elégedetten állapította meg, hogy egyáltalán nem fest rosszul. Aztán ajtót nyitott.

Zoltán mintha kicserélődött volna: frissen borotvált arccal, rendezett hajjal állt ott, kezében ajándékkal teli szatyor és – minő véletlen – egy ugyanolyan torta, amilyet Emese is vásárolt. A nő nevetve csóválta a fejét. Úgy látszik, nemcsak a gondolataik, az ízlésük is hasonló.