Lilla, a macska bizalmatlanul méregette Kingát az előszobából. A kutya illedelmesen várakozott, ám amint Zoltán belépett a nappaliba, Kinga is beszaladt, majd játékra hívó pózba ereszkedett, mellső mancsait izgatottan kapkodva.

Lillát eleinte sértette ez a túlzott közvetlenség, de amikor Emese egy-egy falat halat tett eléjük, a két állat minden ellenkezésről megfeledkezve kezdett falatozni.

A hangulat meglepően természetes volt. Emese nem érzett feszélyezettséget, sem zavarodottságot.

Zoltánnal együtt kenték meg a kaviáros szendvicseket, sürögtek-forogtak az asztal körül, mintha mindig is így készültek volna az ünnepre. Végül is hosszú évek óta egymás szomszédságában éltek.

– Emlékszel, amikor a te Márkod homokot szórt Benedek szemébe a játszótéren? – idézte fel nevetve Zoltán.

– Hogyne emlékeznék! Azt hittem, botrány lesz belőle – felelte Emese mosolyogva. – De te csak leporoltad Benedeket, és azt mondtad, ilyen az élet. Márk annyira elszégyellte magát, hogy odaadta neki a kedvenc kisautóját békülésképpen. Hatévesek lehettek.

– És amikor az iskolában csúfolták Benedeket, mert alacsony és vézna volt, a te fiad állt ki mellette. Mindketten monoklival jöttek haza, pedig addig nem is barátkoztak igazán – nevetett Zoltán. – Most meg Benedek egy fejjel magasabb nálam!

Emese büszkén kapta elő a telefonját.

– Nézd csak, milyen daliás lett az én fiam is – mondta, és megmutatott egy friss fényképet.

– Ugyan, ne mondd már… A gyerekek felnőttek, de mi sem lettünk még öregek – felelte Zoltán, és hosszan Emese szemébe nézett.

Az ünnepi időszak végül szinte észrevétlenül telt el, mert minden napjukat együtt töltötték. Jóleső, meghitt hangulat lengte be a lakást. Kinga szinte kicsattant az örömtől, Lilla pedig – aki korábban tartózkodóbb volt – egyre gyakrabban hagyta magát bevonni a játékba. Kergetőztek a szobák között, csúszkáltak a parkettán, majd kifulladva kuporodtak le a kanapéra a párnák közé. Úgy heverésztek ott, mintha az egész ünnepi készülődés kizárólag miattuk történt volna.

Karácsonyhoz közeledve újabb meglepetés érte Emesét. Egyik délután váratlanul becsöngettek: Márk állt az ajtóban Anita társaságában.

– Anyu, gondoltuk, biztosan unalmas egyedül, hát beugrottunk – ölelte át az anyját nevetve.

Alig tették le a kabátjukat, amikor Zoltán is megérkezett a boltból, kezében jól megpakolt szatyorral. Mögötte Benedek lépett be Krisztinával. Ők is szó nélkül, meglepetésnek szánt látogatásra érkeztek.

Zoltán kissé zavarba jött, amikor meglátta Márkot. A fiú azonban gyorsan összerakta a képet, és kérdőn az anyjára pillantott.

– Anya… akkor ti most Zoltán bácsival… együtt vagytok?

A kínos csendet végül Benedek törte meg.

– Ne nézz így, Márk, én is most szembesültem vele! Hát nem elképesztő? – nevetett. – Szerintem nincs ebben semmi rossz, én örülök nekik.

– Én is, persze – bólogatott Márk. – Csak olyan hirtelen történt. Ugye, anya?

Zoltán megköszörülte a torkát.

– Eljutottunk oda, fiúk, hogy már nem halogathatjuk a boldogságot. Régóta ismerjük egymást, nincs ebben semmi elhamarkodott. Ideje megszoknotok a gondolatot… végül is majdnem testvérek lesztek.