A feszültség szertefoszlott, és a lakás hamarosan nevetéstől lett hangos.

Az ünnepek után Emese ragyogva tért vissza a munkahelyére. A kolléganői azonnal észrevették rajta a változást.

– Na, mesélj, mi történt veled? Csak úgy sugárzol! – incselkedtek.

Tamásné a szomszéd osztályról azonban nem állta meg szó nélkül:

– És a gyűrű hol marad? – kérdezte kissé élcelődve.

A többiek rögtön a védelmére keltek.

– Mintha ez lenne a legfontosabb!

– Az csak a filmekben megy úgy, hogy azonnal előkerül a bársonydoboz!

– Nézzetek rá, boldog, ez mindennél többet ér!

Valaki azért megjegyezte, hogy mintha nem is Zoltán lett volna az, aki korábban telefonálgatott neki. A társaság azonban hamar leintette az illetőt: ugyan már, akárki hívhatja, miért kell rögtön rosszat feltételezni?

Emese csak mosolygott.

– Nem tudok mit mondani. Soha nem voltam férjnél, nem is tudom, hogyan „kell” ezt csinálni. Majd meglátjuk, mit hoz az idő – felelte könnyedén.

Magában azonban hálát adott az égnek, hogy Gábor végül kibékült a feleségével. Gábor tisztességes, rendes ember, de Eszter inkább a magánytól való félelmében kötötte hozzá az életét, semmint nagy szerelemből.

Régen Emese úgy gondolta, a házassághoz hozzátartozik az is, hogy az ember időnként panaszkodjon a férjére. Hogy elmondhassa a kolléganőknek: „Képzeljétek, mit művelt tegnap az én uram!” – és közben kicsit büszkén érzékeltesse, ki irányít otthon.

Most azonban egyáltalán nem vágyott arra, hogy a saját örömét kibeszélje. Nem akarta kiteregetni, milyen jó együtt Zoltánnal, mennyire kiegyensúlyozottnak érzi magát mellette.

Az igazi boldogság csendes dolog – gondolta. Sokkal édesebb, ha az ember magában őrzi, mintha kirakatba tenné mások elé.