– Hála az égnek, időben odaértem – mondta kissé zihálva. – Már láttam magam előtt, ahogy nagyot esik. Szilveszterkor kart vagy lábat törni igazán balszerencsés dolog. Azt tartják, ahogy az ember az évet kezdi, olyan lesz a folytatás is. Nem akartam, hogy rosszul induljon. Ne haragudjon, ha megijesztettem!

Emesének ismerősnek tűnt az arca. Elmosolyodott.

– Ugyan, inkább köszönöm. Nélküle most a földön feküdnék.

– Zoltán vagyok – mutatkozott be derűsen. – A régi barátaim csak Zolinak hívnak. Azt mondják, kicsit hasonlítok Kállai Ferencre, amikor a régi vígjátékban játszott. Ön szerint?

Tréfásan oldalra fordította a fejét, mintha pózolna. – Itt lakom a szomszéd házban, épp a kutyámat vittem le sétálni.

Emese ekkor vette észre a kis termetű kutyát, amely lelkesen szimatolta a földre hullott ételeket.

És akkor meglátta a széttört üveget.

A drága kaviár szétfolyt az aszfalton, a kutya vidáman csóválva közelített hozzá.

– Kinga, nem szabad! Gyere ide! – szólt rá határozottan Zoltán.

A név hallatán Emesében hirtelen összeállt a kép. Persze, hiszen már sokszor látta ezt az embert. Az ő fia együtt játszott Márkkal a ház előtt, amikor még kicsik voltak. Zoltán mindig maga vitte le a gyereket a térre. Emese akkoriban gyakran gondolta: milyen szerencsés lehet az a nő, akinek ilyen férje van. Bevásárol, játszik a gyerekkel, sosem látta ittasan tántorogni.