– Most már beugrott – mondta Zoltán. – Az ön fia barátkozott az én Benedekemmel, igaz? Emese a neve, ha nem tévedek?

Együtt kezdték összeszedni a szétszóródott holmikat. A hal, a gyümölcs, a torta épségben maradt, csak a kaviár bánta. Emese a szilánkokat gondosan a szemetesbe dobta, majd öniróniával felnevetett.

– Pont a legdrágább finomság tört össze. Pedig most az egyszer igazán ki akartam tenni magamért. Nagyon köszönöm a segítséget, Zoltán, igazán…

– …de most már tényleg menjen, későre jár – tette hozzá Emese mosolyogva. – Otthon még aggódnának, hogy hová tűnt ilyen sokáig Kingával együtt. Egyébként honnan jött ez a név? Kinga?

Zoltán elnevette magát, és megsimogatta a kutya fejét.

– Nem én találtam ki. Úgy került hozzám, hogy az előző gazdájánál állítólag allergia jelentkezett, vagy talán csak nem bírta a természetét. A kutya folyton nyüzsgött, ugatott, sosem maradt nyugton. Eredetileg Buritónak hívták, mert mindent felfalt, amit csak talált, és olyan kerek volt, mint egy töltött tortilla. Azt mesélték, bármit bele lehetett csomagolni, ami a hűtőben maradt. Én végül Kingára kereszteltem át. Illik hozzá: örökmozgó, akár egy forgószél. De legalább sosem unatkozom mellette. Ketten élünk. A feleségem évekkel ezelőtt új életet kezdett valaki mással, a fiam pedig eddig velem lakott, aztán nemrég megnősült és elköltözött. Úgyhogy otthon már senki sem vár ránk.