Emeséből hirtelen kiszaladt:

– Nahát… ez szinte ugyanaz, mint nálam!

– Komolyan? – kapta fel a fejét Zoltán, majd lelkesedésében szinte túl hangos lett. – Hát ez nagyszerű! Vagyis… ne értsen félre – tette hozzá zavartan. – Csak azért jöttem ki sétálni, mert olyan nyomasztó egyedül ülni otthon az ünnepen. És most itt maga… szintén egyedül. Mit szólna, ha együtt búcsúztatnánk az évet? Van nálam otthon egy pont ilyen üveg vörös kaviár. Megvettem, de magamban nincs kedvem felbontani.

Emese néhány pillanatig hallgatott, aztán határozottan bólintott.

– Tudja mit? Jöjjön át hozzám egy óra múlva. Írja fel a címemet, és ünnepeljünk együtt.

Ahogy kimondta, gondolatok egész sora cikázott át az agyán. Mégis, több mint húsz éve ismerik egymást látásból, a gyerekeik együtt nőttek fel. Miért is ne? Néha a legegyszerűbb döntések a legjobbak.

Pontosan egy óra múlva megszólalt a csengő.

Emese az ajtó felé indult, de előtte vetett magára egy gyors pillantást a tükörben. Elégedetten állapította meg, hogy egyáltalán nem fest rosszul. Aztán ajtót nyitott.