Csak amikor közelebb ért, vált világossá a jelenet oka.

A kamasz mellett nem a higgadt, tekintélyt parancsoló apa állt, hanem egy három év körüli, nyugtalan kisfiú rohangált körülötte. Pár lépéssel arrébb, egy padon, Márk hátizsákjára támaszkodva ült egy teltkarcsú, világos hajú nő. Az arca sértődött kifejezést tükrözött, tekintete a telefonjára szegeződött, mintha az egész világ ellen haragudna. A nagyobbik fiút szemmel láthatóan magára hagyta a kisebb testvérrel.

– Gyere – szólította halkan Eszter, amikor Márk mellé ért. – Hozzám jöttél, ugye?

A fiú feje azonnal kibukkant a túlméretezett fekete pulóver gallérja mögül. Meglepődés és megkönnyebbülés egyszerre villant az arcán.

– Levente, menjünk! – szólt oda határozottan az öccsének.

A kicsi minden tiltakozás nélkül követte. Az anyjuk meg sem mozdult, mintha odanőtt volna a padhoz.

Talán így egyszerűbb lesz, gondolta Eszter, és mindhárman beléptek a rendelőbe.

Kiderült, hogy Leventének uszodai igazolásra van szüksége. A vizsgálat alatt a kisfiú meglepően fegyelmezetten viselkedett, egyetlen hang nélkül tűrte a meghallgatást és a vizsgálatot, majd leült, és a falra ragasztott mesefigurákat, illetve a sarokban álló mérleget tanulmányozta.

– Milyen nyugodt gyerek! – jegyezte meg Eszter. – Kint a folyosón azt hittem, felrobbantja az épületet.

Márk halványan elmosolyodott.

– Csak anya mellett ilyen hisztis. Amúgy Levente nagyon rendes.

– És az anyukád miért nem jött be? – kérdezte Eszter óvatosan.

A fiú lesütötte a szemét.

– Ő… hát… azt mondta, hogy maga…

A mondat elhalt a levegőben. Feszengő csend telepedett rájuk.

– Miattam maradt kint? – találgatott Eszter.

Márk gyorsan bólintott.

– Ne haragudjon, nem maga tehet róla. Ő… egyszerűen ilyen.

Eszterben hirtelen összeállt a kép. Valószínűleg az apa elleni megjegyzéseket is otthon hallotta a fiú. Elszorította a száját. Miféle jogon mérgezi valaki a volt férje és egy idegen gyermekorvos kapcsolatát a gyerekén keresztül?

Ám nem maradt ideje tovább töprengeni.

– Tessék, itt az igazolás. Az eredményekkel majd gyere vissza – nyújtotta át a papírt.

– Köszönjük. Viszontlátásra – hadarta Márk, kézen fogta Leventét, és már indult is kifelé.

Utánuk ismét hömpölygött a betegek áradata. Mégis, a két testvér alakja újra meg újra felbukkant Eszter gondolataiban. Valami ismerős volt bennük, valami nyugtalanítóan közeli.

Csak estefelé, amikor a rendelő zaját végre maga mögött hagyta, és a csendben hagyta ülepedni a nap eseményeit, villant be neki a felismerés. Ahogy végiggondolta, megértette, miért szorongott ösztönösen Márk miatt.

Eszter nagycsaládban nőtt fel, egy falusi házban, ahol mindig akadt tennivaló. Az édesapja üzemvezető volt egy gyárban, az édesanyja pedig bolti eladóként dolgozott, miközben a kertet is rendben tartotta. A gyerekeknek korán meg kellett tanulniuk segíteni.

Öten voltak testvérek: három fiú és két lány. A legidősebb Kinga, a legkisebb Eszter.

Kinga szinte második anyjukká vált. Tanította a kisebbeket, felügyelte őket, intézte a ház körüli teendők jó részét. A fiúk szinte mindig együtt lógtak, összetartó csapatként működtek. Eszter rajongott a nővéréért, talán még jobban is kötődött hozzá, mint az édesanyjához. Kinga tizenhat éves volt, kilencedik osztályba járt, és a rengeteg otthoni feladat mellett is tisztességesen tanult. Mégis, gyakran tűnt elrévedőnek, mintha valami láthatatlan súlyt cipelne. Amikor a húga átölelte, viszonozta az ölelést, de mindig maradt benne egy leheletnyi távolság. A fivéreivel csak annyit beszélt, amennyit feltétlenül szükségesnek érzett, és ez a visszahúzódó csend idővel egyre feltűnőbbé vált Eszter számára.