A szülei utasításait pedig kérdés nélkül teljesítette, mintha nem is lenne joga tiltakozni.

Ahogy teltek a napok, Kinga egyre inkább bezárkózott a saját világába. A vidámsága lassan eltűnt, helyét csendes szomorúság vette át. A családban szinte senki nem figyelt fel a változásra – egyedül a négyéves Eszter érzékelte, hogy valami nincs rendben.

— Kingácska, mid fáj? — kérdezte egyszer a kislány, nehezen formálva a szavakat, miközben apró karjaival szorosan átölelte a nővére nyakát.

— Nem tudom, Eszti… talán semmi — felelte Kinga alig hallhatóan, majd hirtelen elfordította a fejét, hogy a könnyeit a húga ne lássa.

A nyár végén, miután sikeresen levizsgázott, Kinga elhagyta a szülői házat Vácon, és Győrbe költözött. Ott péknek tanult, majd hamarosan munkát is talált egy kis üzemben. Eleinte még küldött néhány üzenetet, de idővel a kapcsolat egyre ritkábbá vált, végül szinte teljesen megszakadt.

A szülők elfoglaltak voltak, a fiúk a saját dolgaikkal törődtek. Eszter azonban kétségbeesetten hiányolta a nővérét. Hetedik születésnapjára nem játékot kért, hanem egy egyszerű mobiltelefont, hogy írhasson neki.

Amikor iskolás lett, megkapta a régi, nyomógombos készüléket. Csakhogy Kinga számát senki sem tudta fejből, és ő maga sem járt haza. Egy délután Eszter titokban átkutatta az édesanyja telefonját. Kis híján letörölt néhány fontos adatot, mire végre rátalált a keresett elérhetőségre. Remegő kézzel írta be: „Szia, Kinga! Eszter vagyok.” A válasz azonban elmaradt.

Lehet, hogy rossz számot talált, talán a hálózat hibázott — sosem derült ki. A próbálkozás sikertelen maradt, és a kapcsolat nem állt helyre.

Az évek során azonban Eszter így is megtudott egyet s mást Kinga sorsáról.

Az információk forrásai az iskolai barátnők idősebb testvérei voltak, akikkel Kinga még tartotta a kapcsolatot. Tőlük hallotta, hogy a lány már hetedik osztály környékén rosszul érezte magát. Gyakran panaszkodott gyomor- és fejfájásra, szédülésre, állandó kimerültségre. A hangulata borús volt, sokszor levertnek tűnt. A tanárok értetlenül álltak a hirtelen változás előtt, és értesítették a szülőket is. Ők azonban azt mondták, majd foglalkoznak vele, ha lesz rá idejük.

Az őszből tél lett, a télből tavasz, majd ismét nyár, de Kingát senki sem vitte el kivizsgálásra. A faluban nem volt megfelelő szakember, a városba utazást pedig mindig halogatták. Így ment ez egészen a kilencedik osztály végéig, amikor Kinga elköltözött.

Eszter talán sosem jött volna rá, mi állhatott a háttérben, ha később nem szerez orvosi végzettséget. Tanulmányai során megtanulta összerakni a mozaikdarabokat.

Nagy valószínűséggel Kingánál akkoriban depresszió alakult ki. A folyamatos házimunka, a kisebb testvérek körüli állandó sürgés-forgás, a saját tér teljes hiánya, a tanulási nehézségek és a szülői közöny mind hozzájárulhattak ahhoz, hogy lelkileg és fizikailag is kimerüljön. Eszter pontosan tudta: a psziché sérülékeny, és ha megbillen, az egész szervezet megsínyli.

Amikor már egyetemista volt, megpróbált beszélni a szüleivel Kinga akkori állapotáról. A beszélgetés azonban újabb kellemetlen felismeréseket hozott.