Kiderült, hogy Kinga valójában többször is próbált segítséget kérni. Ám a válasz rendre ugyanaz volt: „Ne találj ki butaságokat! A depresszió csak kifogás a lustaságra. Régen nem voltak ilyen nyavalyák, mégis megoldottunk mindent. Menj ki inkább a kertbe dolgozni, és majd elmúlik!”

Eszter mélyet sóhajtott, amikor erre visszagondolt. A szülei a régi szemlélethez ragaszkodtak, és kizárólag a kézzelfogható problémákat ismerték el valósnak. Talán ez volt az oka annak, hogy Kinga végül teljesen megszakította velük a kapcsolatot.

Most azonban, fiatal gyermekorvosként, Esztert sokkal inkább Márk állapota foglalkoztatta. Hogy nem vette észre korábban a jeleket?

Előkereste a telefonját, és megkereste az egyik egyetemi oktatója, egy gyakorló pszichológus elérhetőségét. „Remélem, komolyan gondolta, hogy bármikor fordulhatunk hozzá” — futott át a fején, miközben részletesen leírta az üzenetben a helyzetet.

Szerencsére a professzor valóban segítőkésznek bizonyult. Néhány napon belül időpontot adott, és Márk meg is jelent a rendelésen.

Eszter félelmei beigazolódtak: a vizsgálatok és a tesztek eredményei egyértelműek voltak.

A fiúnak kezelést írtak elő, és azt javasolták, hogy átmenetileg költözzön az édesapjához, aki szerencsére a közeljövőben nem tervezett hosszabb üzleti utakat.

Eszter szinte ujjongott örömében. Úgy érezte, végre sikerült megakadályoznia, hogy a múlt megismételje önmagát.

Ám alig telt el egy hét, amikor ismét megjelent a rendelő ajtajában Gábor, Márk édesapja.

A gyermekorvos szíve összeszorult — attól tartott, valami baj történt. De a férfi arckifejezése egészen mást sugallt.

— Eszter doktornő, szeretném megköszönni mindazt, amit értünk tett — kezdte, miközben belépett az irodába. — A fiam és a magam nevében is fogadjon el tőlünk egy kis figyelmességet.

Az asztalra egy elegáns csomagot helyezett, mellé pedig egy csokor virágot tett.

Eszter arca azonnal elpirult, akár egy megszeppent iskoláslányé.

— Ugyan, kérem… hiszen csak a kötelességemet teljesítettem… — hebegte zavartan, miközben próbálta leplezni meghatottságát.

Gábor ekkor a zakója belső zsebébe nyúlt, és két elegáns borítékot húzott elő.

— Eszter doktornő, szereti a színházat? Mit szólna, ha elkísérne? A „Rómeó és Júlia” most fut, és mindenki áradozik róla.

Ha mozijegyeket vett volna elő, vagy egy koncertre hívja, talán udvariasan kitér. De a színház… az egészen más volt. Eszter gyerekkora óta rajongott a színpad varázsáért, a reflektorok fényéért, a függöny suhogásáért. Nem tudott nemet mondani. Végül nemcsak az előadásra, hanem az azt követő vacsorára is igent mondott.

Az este meglepően könnyed hangulatban telt. Gábor művelt, figyelmes férfinak bizonyult, aki valódi érdeklődéssel hallgatta a másikat. Eszter sem maradt adós: miközben egy különleges szószban tálalt fogást kóstolgatott, részletesen mesélt arról, miként jutott el Márk diagnózisáig. Szó esett a hivatásáról, néhány szakmai érdekességről, sőt még a gyerekkorából is megosztott néhány történetet. Úgy tűnt, sikerült lenyűgöznie a férfit — legalábbis a tekintete erről árulkodott.