Egy ponton azonban Gábor hirtelen közbevágott.

— Eszter… eddig nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de most már nem hagy nyugodni a gondolat. A nővére… Kinga a neve, igaz? Harmincnyolc éves?

Eszter meglepetten bólintott.

— Igen. Miért kérdezi? Ismeri őt?

— Nem vagyok teljesen biztos benne… Van esetleg valamilyen jellegzetes ismertetőjegye? Például…

— Egy heg a vállán! Gyerekkorában majdnem rászakadt egy fejsze — vágta rá gondolkodás nélkül.

Gábor arca elsápadt. A mozaikdarabok hirtelen a helyükre kerültek.

Amikor először meglátta a gyermekorvos nevét Márk kartonján, csupán különös egybeesésnek hitte. Most azonban minden értelmet nyert.

— Eszter… lehet, hogy meg fog lepődni. De Kinga Márk édesanyja. A volt feleségem.

A nő dermedten ült. Hirtelen megértette azt a furcsa, megmagyarázhatatlan ismerősségérzést, amely minden találkozáskor elfogta a fiú közelében. A gesztusai, az arcvonásai, a tekintete — mind-mind Kingára emlékeztették. Nem véletlen volt hát a különös deja vu.

Néhány pillanatig csendben rendezte gondolatait, majd óvatosan megszólalt:

— Lehetséges volna… hogy valahogy összehozzon minket? Szeretném békésen, minden feszültség nélkül. Attól tartok, nem túl jó képet alakított ki rólam…

Gábor sóhajtott.

— Márk mesélt a rendelői jelenetről. Kinga alapvetően nem rossz ember… csak időnként elveszíti az önuralmát. És utólag szégyelli magát.

— Tud a diagnózisról?

— Itt kezdődnek a gondok. Azt állítja, sejtette az egészet.

— Akkor miért nem fordult szakemberhez?

— Abban az időszakban nehéz időket élt. Úgy gondolta, ha ő maga túlélte, a fia is képes lesz rá.

— Pont ez bizonyítja, hogy valójában nem birkózott meg vele — jegyezte meg halkan Eszter.

— Igaza van — bólintott a férfi. — De hiába próbálok beszélni vele, falakba ütközöm.

— És Márk?

— Belefáradt az anyja hullámzásába. A mostohaapja próbál közeledni hozzá, de a fiú nehezen enged bárkit a bizalmába. Rendkívül önálló, nem tűri, ha beleszólnak az életébe. A kisöccsét, Leventét viszont nagyon szereti. Ugyanakkor attól tart, hogy őt is elrontják.

Eszter tanácstalanul nézett rá.

— Mit tehetnénk?

Gábor tekintete komoly lett.

— Segítene nekünk? Orvosként átlátja a helyzetet. Talán együtt rendbe hozhatnánk ezt a családot.

Eszter habozás nélkül válaszolt:

— Ha ez valóban az én családom is, akkor természetes, hogy számíthatnak rám.

A részleteket nem feszegették. Mintha kimondatlan megállapodás született volna köztük: teszik, amit kell, és bíznak benne, hogy a dolgok a helyükre kerülnek.

Egy évvel később, amikor Eszter és Gábor az esküvőjükön fogadták a gratulációkat, a nőben felmerült a kérdés: vajon mindez előre eltervezett lépések sorozata volt, vagy egyszerűen így alakult?

Márk változása mindenesetre látványos volt. Érettebbé vált, megfontoltabb lett, s a korábbi indulatosság helyét nyugalom vette át. Az érettségi után az orvosi egyetemre készült.

Kinga viszont nem illett bele ebbe az új rendbe. Elvált második férjétől, majd egy munkalehetőség miatt Debrecenbe költözött. Leventét — saját szavaival élve — „Márk felügyeletére bízta”. Eszter úgy érezte, nővére ezzel próbál újra kapcsolódni hozzájuk: a kisebbik fiú ürügyet adott a gyakori telefonhívásokra. Gábor szerint Kinga inkább csak kihasználta a helyzetet.

Hogy Kinga valójában mit gondolt, azt senki sem tudta biztosan. De Eszter végül arra jutott: talán nem is ez a lényeg. A fontos az, hogy a nővére már nem tűnik el nyomtalanul az életükből, és valahol mélyen talán ő is érzi, hogy a család köteléke most már végleg összekapcsolja őket.