– Hol voltál egész nap?! – támadt rá Nóra köszönés nélkül. – Számtalanszor hívtalak! Kikapcsoltad a telefonodat?

– Nem kapcsoltam ki. Aludtam – válaszolta fáradtan Lilla.

– Aludtál? Egész álló nap? És az eszedbe sem jutott, hogy megígérted: ma átjössz? Szükségem lett volna rád!

– Mi történt? – kérdezte ijedten Lilla, arra gondolva, talán Nóra is lebetegedett.

– Csak ma vettem észre, hogy nem azt a gyógyszert vetted meg, amit kértem! Ennek kisebb az adagja. Kétszer annyit kell belőle bevenni! Hozz egy másik dobozzal!

– Nóra… – sóhajtott fel ingerülten Lilla. – Ha alacsonyabb a dózis, vegyél be kettőt. Mi ebben a gond?

– Nem, ez így nem jó! Pontosan arra van szükségem, amit mondtam! – csattant fel Nóra. – Neked kellene törődnöd velem, nem egész nap lustálkodni!

Ez a szemrehányás mélyen bántotta Lillát. Korábban sosem utasította vissza a nővére kérését, most azonban ő maga feküdt betegen, segítségre szorulva.

– Képzeld, lázas vagyok, és alig állok a lábamon! – válaszolta erőtlenül.

– Ugyan már, mit találsz ki! – vágott vissza Nóra ingerülten. – Nem szégyelled magad, hogy ilyesmivel mentegetőzöl?

– Tudod mit?! – tört ki Lillából a felháborodás. Elege volt ebből a hisztérikus hangnemből, és abból is, hogy még betegen is magyarázkodnia kell. A türelme végleg fogytán volt.

– Majdnem hetvenéves vagyok, te pedig még csak ötvennyolc! – folytatta indulatosan. – Mondd meg, mégis kinek kellene törődnie a másikkal? Igaz, volt idő, amikor én voltam az egyetlen támaszod neked és Márknak. Főztem rátok, takarítottam utánatok, iskolába kísértelek benneteket, és gyakorlatilag anyátok helyett anyátok voltam! Most pedig van képed azt állítani, hogy csak kitalálom a betegséget, hogy ne kelljen hozzád mennem? Nóra, rég nem vagy gyerek! Ha éhes vagy, állj fel és készíts magadnak valamit. Ha mosni kell, indítsd el a gépet. Ha gyógyszerre van szükséged, rendeld meg házhoz! Nekem sem segít senki!

– Hogy beszélhetsz így, Lilla? Nekem tényleg rosszul van! – Nóra minden erejével próbált könnyeket kipréselni magából. Érezte, hogy túl messzire ment, ezért inkább sajnálatot akart kelteni a nővérében. Csakhogy Lilla túlságosan jól ismerte őt. A hangjában azonnal meghallotta a mesterkéltséget.

– Ha valóban bajod van, hívj orvost! – felelte szigorúan. – Én is alig állok a lábamon, mégsem rohansz hozzám segíteni. Ha továbbra is betegnek tetteted magad csak azért, hogy főzzek és rendet tegyek nálad, akkor inkább ne is keress többé! – kiáltotta, majd bontotta a vonalat. Életében először fordult elő, hogy megtagadta Nórától a segítséget.

A beszélgetés után Lilla sokáig hánykolódott az ágyban. Bántotta a dolog, sőt, bűntudat is gyötörte, mintha túl kemény lett volna. Néhány nap elteltével azonban belátta, hogy nem cselekedett igazságtalanul. Szerette a húgát, ez nem volt kérdés, de mindketten felnőtt nők voltak már. Nem az ő feladata többé, hogy anyaként gondoskodjon róla. Ráadásul most éppen neki lett volna szüksége támogatásra a fiatalabb testvér részéről.

Pár nappal később Nóra mégsem bírta tovább, és személyesen kereste fel Lillát.

– Hogy vagy? Jobban érzed már magad? – kérdezte bizonytalan hangon, miközben az ágyban fekvő nővérre nézett. – Hoztam neked egy kis húslevest.

– Köszönöm – válaszolta halkan Lilla.

– Figyelj… sajnálom, ami történt. Nem akartam veszekedni veled. Igazad volt mindenben – sóhajtott fel Nóra. – Igyekszem változtatni.

Attól a naptól kezdve érezhetően átalakult a kapcsolatuk. Nóra többé nem próbálta érzelmi zsarolással rávenni Lillát, hogy ugrásra készen álljon mellette. A betegség körüli vita rádöbbentette, milyen könnyen elveszítheti azt az embert, aki egész életében mellette állt. Ez a felismerés mélyen megrémítette. Elhatározta, hogy ezentúl önállóbban él, és ha kell, ő maga fog gondoskodni az idősebb testvéréről.