– Nóra, segíthetünk? Elég nehéznek tűnik az a szatyor – szólt Benedek, és vállával finoman arrébb tolta Zoltánt. Eszter közben Nóra karjába kapaszkodott, és együtt besiettek az előtérbe.

– Mit akarsz itt? – vetette oda Benedek Zoltánnak.

A férfi csak morgott valamit, majd kelletlenül elengedte az ajtót.

– Hamarosan portaszolgálat is lesz – jegyezte meg hangosan Eszter. – Nem jöhet be akárki.

Nóra szinte látta maga előtt, ahogy volt férje arca eltorzul a dühtől.

Odabent Márk már várta.

– Mit akart? – kérdezte, miközben átvette anyjától a kabátot.

Nóra röviden összefoglalta az apja elképesztő ötleteit.

– Anya, ő elvileg nem buta ember. Vezető beosztásban dolgozik, mégis…

– Márk – szakította félbe lágyabban –, bármi is történt, az apád marad.

Valahogy mégis sikerült Zoltánnak visszaszökdösnie az épületbe. Épp akkor csengetett, amikor Nóra a sógornőjét várta látogatóba. Azt hitte, Eszter érkezett, ezért gondolkodás nélkül ajtót nyitott.

– Te meg mit keresel itt? – torpant meg.

– A fiamhoz jöttem.

– Hoztál neki valamit? Mondjuk egy játékautót? – kérdezte csípősen.

– Miféle autót?

– Ha már apai látogatás, gondoltam, nem üres kézzel érkezel. Vagy csak Vivien és az örökké itt táborozó anyósa elől menekülsz?

– Elég legyen, engedj be.

– Eszem ágában sincs. Sőt, ha nem mész el azonnal, olyan hangosan fogok kiabálni, hogy a szomszédok rendőrt hívnak. Azt mondom majd, nem is ismerlek. Mire tisztázzák, ki vagy, eltölthetsz pár órát a fogdában. – És Nóra valóban felkiáltott.

– Normális vagy te? Hagyd abba! – sziszegte Zoltán idegesen.

Nóra azonban már döntött: ha kell, most az egyszer nem hátrál meg.

Zoltán azonban nem tágított.

– Hány éves az a kislány? – förmedt rá gyanakvóan.

– Mi közöd hozzá? Ha még egy szót szólsz, tényleg sikítani fogok. Tűnj el innen! – csattant fel Nóra.

A férfi arca eltorzult.

– Vagy az van, hogy amíg velem éltél, valaki mással is kavartál, csak most nincs melletted senki… vagy pedig… – elharapta a mondat végét –, vagy az a gyerek az enyém.

– Kifelé! – Nóra minden erejét összeszedve kilökte a férfit a lépcsőházba, majd becsapta az ajtót.

Aznap este kénytelen volt elmondani a fiának, mi történt. Márk arca elkomorult, ujjai ökölbe szorultak.

– Anya, beszélek vele. Nem jöhet ide csak úgy fenyegetőzni.

– Nem, kisfiam – rázta a fejét Nóra. – Ezt nem így kell megoldani. Ki kell találnunk valamit, de nem balhéval.

Ám mielőtt bármit is kitalálhattak volna, este sétálni indultak, és a park sarkánál belefutottak Zoltánba. Mintha csak rájuk várt volna.

Márk kurtán köszönt, majd szó nélkül felkapta a húgát, és előrement, teret adva a felnőtteknek.

– Mit akarsz még tőlünk? – tört ki Nórából a feszültség. – Miért jársz utánunk? Éljük az életünket, békén hagyunk, te meg úgy tapadsz ránk, mint valami rossz árnyék.

– Mondd meg az igazat. Az a kislány az enyém? – kérdezte Zoltán, most már halkabban.

– Igen, a tiéd! – vágta rá Nóra keserűen. – Amíg te Viviannel enyelegtél és nagy szerelmekről szónokoltál neki, én kórházról kórházra jártam, mert nem mertem elhinni, hogy valaha is lehet még gyermekem.