— Ötvenkét éves vagyok — felelte Réka összeszorított fogakkal.

— Bocsánat, félhomály volt — vágott vissza gúnyosan a lány. — Azt hittem, az anyád.

— Lilla! — szólt rá élesen Gergő.

— Mi az, hogy Lilla? — fordult felé a lány. — Azt mesélted, hogy szinte tapasztalatlan vagy! Hogy összesen két nő volt az életedben, és az is régen!

— Sok mindent mesélt neked… — Réka az asztalhoz lépett, felvette a táskáját. — Nekem is szépen beadta a mesét az örök szerelemről.

— Réka, kérlek, ne menj el! — Gergő utána sietett. — Üljünk le, beszéljük meg normálisan!

— Nincs mit megbeszélni. — Az ajtóban megállt. — Megházasodtál. Fiatal feleséged van, gyereket vár. Mire van még szükséged?

— Rád van szükségem… — suttogta a férfi.

— Rám? És a családod? A gyereked? Ők már nem számítanak?

— Nem kell ezt így… biztos lehetne valahogy rendezni…

— Rendezni? — Lilla a pulóvere ujjával törölte az arcát. — Terhes vagyok és a feleséged! Te pedig szeretőt akarsz?

— Ő nem szerető! Csak egy barát… Segített nekem…

— Segítettem? — Réka hangja jéghideggé vált. — Úgy, mint egy bankautomata? Pénzt adtam, bevásároltam, fizettem a lakásod költségeit?

— Honnan tudsz a számlákról? — Gergő elsápadt.

— Onnan, hogy nálam voltak a csekkjeid. — A táskájából előhúzott egy köteg papírt. — Nézd meg, Lilla. Fél év közüzemi díjai, telefon, internet — mind az én nevemen. Mert a férjed hitelmúltja romokban hever.

— Gergő…? — Lilla remegő kézzel vette át a papírokat. — Ez igaz?

— Csak átmeneti volt… — hebegte a férfi, és vissza akarta kapni az iratokat. — Vissza fogom fizetni!

— Miből? — kérdezte Réka keserű mosollyal. — A nevetséges fizetésedből? Most majd hárman éltek havi húszezer forintból?

— Húszezer? — Lilla elképedve nézett rá.

— Pontosan. Ennyit keres raktári rakodóként. És neked mit mondott?

— Hogy menedzser… és harmincötezret visz haza… — a lány erőtlenül rogyott le a kanapéra.

— Menedzser? — Réka hitetlenkedve csóválta a fejét. — Egész nap dobozokat cipel, aztán irodai munkáról sző meséket.

— Elég legyen! — ordította Gergő, és ököllel az asztalra csapott. — Elegem van a vádaskodásotokból!

— Most már nagy a hangod — lépett közelebb Réka. — De amikor pénzért jöttél, akkor „drága Rékám”-nak hívtál. Arra emlékszel?

— Gergő… az autót miből vetted? — kérdezte Lilla halkan.

Súlyos csönd ereszkedett a szobára. A férfi a szőnyeget bámulta, egyik lábáról a másikra állva.

— Az én pénzemből — mondta ki Réka helyette. — A hitel az én nevemen fut. Kétszázezer forint. Még egy évig fizetem.

— Istenem… — Lilla a halántékát fogta. — Azt hittem, egy sikeres férfi mellett vagyok… éttermekbe vitt, ajándékokat adott…

— Az én pénzemből — felelte Réka csendesen, és leült mellé. — Kislány, értsd meg: téged ugyanúgy becsapott, mint engem. Nekem a nagy szerelmet ígérte, neked a jólétet.

— Fogjátok már be! — üvöltötte Gergő, újra az asztalra sújtva. — Hallgassatok el végre!

— Hallgassunk? — Réka felpattant. — Tudod egyáltalán, mibe rántottál bele mindenkit? Ő gyereket vár! Egy filléretek sincs! Én pedig adósságot cipelek a te kölcsöneid miatt!

— Senki nem kért rá, hogy beleszólj! — vágott vissza a férfi. — Magadnak kerested a bajt! Mindent elhittél!