— Az a bűnöm, hogy szerettem?

— Ki kérte? — csattant fel Gergő. — Rám akaszkodtál! Azt hitted, megvehetsz a gondoskodásoddal meg a pénzeddel!

Lilla halkan sírdogált a kanapén. Réka mozdulatlanul állt Gergő előtt. Valami lassan megmozdult benne — nem a fájdalom, nem is a sértettség, hanem egy egyre erősödő, hideg felismerés, amely végleg szétfoszlatta az illúzióit.

Ez a felismerés jeges hullámként söpört végig rajta. Nem a fájdalom volt az, ami belül feszítette, és nem is a megbántottság — hanem valami sokkal nyersebb és taszítóbb érzés. Undor. Mintha most látná először igazán Gergőt, minden álarc és magyarázat nélkül.

— Tudod mit, Gergő? — szólalt meg végül lassan, kimérten. — Hálás vagyok neked.

A férfi értetlenül nézett rá.
— Mégis miért?

— Azért, mert végre megmutattad, ki vagy valójában.

Réka lehajolt, kinyitotta a táskáját, elővette a lakáskulcsot, és hangtalanul az asztalra tette. A fém koppanása élesen visszhangzott a csendben.

— Az autót holnap elviheted. A papírok nálam vannak, otthon.

— Réka, várj már! — Gergő utána kapott. — Mit csinálsz?

— Kilépek ebből az egészből — felelte higgadtan.

Odament Lillához, és gyengéden megérintette a vállát.

— Menekülj tőle, amíg nem késő. Ugyanezt tette velem is. Folyamatosan hazudott.

Lilla könnyes szemmel nézett fel rá.
— De hova menjek? Terhes vagyok… és férjnél…

— Válj el — mondta Réka határozottan. — Kérj gyerektartást, és kezdj új életet. Fiatal vagy, gyönyörű. Miért ragaszkodnál egy ilyen emberhez?

— És a baba? — Lilla ösztönösen a hasára tette a kezét.

— A gyerek felnő. Inkább nőjön fel apa nélkül, mint egy ilyen példát látva maga előtt.

Réka felemelte a táskáját.

— Elmegyek. És többé ne keress, Gergő. Holnap számot cserélek.

— Réka! — a férfi megragadta a csuklóját. — Megőrültél? Három évet dobsz ki az ablakon?

— Pontosan három évet — javította ki nyugodtan, miközben kiszabadította a kezét. — Három évig hittem egy mesében. Elég volt.

Kilépett a lépcsőházba. Gergő azonnal utána sietett.

— Gondold át még egyszer! Mindent helyrehozhatunk! Visszacsinálhatjuk!

A lépcsőfordulóban Réka megállt, és hátrafordult.

— Nincs mit visszahozni. Minden világos.

A férfi hadarni kezdett:
— Elhagyom! Elválok! Megmondok neki mindent!

— És a gyerek? — kérdezett vissza halkan.

Gergő vállat vont.
— Ki tudja… lehet, nem is az enyém.

Réka tekintete megkeményedett.

— Azt hittem, csak megijedtél a felelősségtől. Most már látom, hogy egyszerűen gyáva vagy.

— Réka…

— Gyáva és aljas. Én pedig vak voltam.

Lefelé indult a lépcsőn. Gergő utána rohant, próbálta visszatartani, könyörgött. A második emeleten résnyire nyílt egy ajtó, és egy idős asszony dugta ki a fejét köntösben.

— Mi ez a lárma? Aludni szeretnének az emberek!

— Elnézést — mondta Réka csendesen.

Azzal kilépett az utcára.

Hűvös, nedves levegő csapta meg. Szemerkélt az eső. Elővette a telefonját, és taxit hívott. Gergő pólóban és papucsban állt mellette; a hidegtől vacogott.

— Réka, ezt nem teheted! Megfagyok itt!

A nő közönyösen nézett rá.

— Menj haza. A feleségedhez.

— És mi lesz velünk? Az álmainkkal? Te akartál velem élni!