Leültem az ágy szélére, és a falat bámultam. A másik szobából hamarosan felhangzott a laptop jellegzetes zúgása, majd lövések, robbanások, kiabálás hangjai. Talán nála a fejhallgatóban nem volt hangos, de a basszus átremegtette a falat, és a koponyámban dobolt.

Két hónap — ezt mondta Ilona. Addig marad, amíg rendeződik a kollégiumi helyzet. De valami belül azt súgta, hogy itt semmi nem fog „rendeződni”. Ez a szótlan jelenlét hosszabb távra rendezkedett be nálunk, és rajtam kívül senki nem érezte problémának.

— Olyan, mint egy bútordarab — legyintett Gergő, amikor újra szóba hoztam. — Ott van a sarokban, és kész.

Bútordarab. Ami megeszi a joghurtomat, elfoglalja a konnektoromat, és az otthonomból átmenő szállást csinál. De a férjem szemében ez természetes volt. Hiszen rokon. A családdal pedig nem szokás finnyáskodni.

Ilona szerdán este toppant be. Épp a bevásárlásból értem haza, a konyhában pakoltam ki a tejet, kenyeret, rizst, zöldségeket. Ő lendületesen utánam lépett, még a cipőjét sem vette le.

— Eszterkém, aranyom, segíts rajtunk! — kezdte már az ajtóban, és papírokat lobogtatott.

Letettem a krumplis zacskót, és ránéztem. A kezében egy dosszié volt; első pillantásra felismertem a lakcímbejelentő űrlapot.

— Ez meg micsoda?

— Rékának, tudod, Márk édesanyjának járna egy támogatás a rezsire. De ehhez az kell, hogy a fia ideiglenesen itt legyen bejelentve Győrben. Csak pár nap az egész! Amíg elintézik a papírokat!

A kezembe nyomta a kitöltött lapokat. A sorok tele voltak írva — az én adataimmal. A kézírás kísértetiesen hasonlított az enyémre. Az alján ott volt egy aláírás is.

— Ilona, ezt mégis hogy képzeli?

— Ugyan már, csak előkészítettem mindent, hogy neked ne kelljen bajlódnod vele! Tudom, mennyit dolgozol. Csak be kell adni az ügyfélszolgálaton.

— Én nem adtam hozzájárulást ehhez.

A szeme elkerekedett, mintha teljesen érthetetlen dolgot mondtam volna.

— De hát ideiglenes! Egy hét, és kész! Utána kijelentjük.

— És ha nem?

— Hogyhogy nem? Miért ne tennénk? Nem bízol a családban?

Család. Márk, aki három hét alatt alig szólt hozzám pár mondatot, hirtelen „közeli hozzátartozó” lett. Visszaadtam a papírokat.

— Szeretném átgondolni.

Az arca megnyúlt. Látszott, hogy nem számított ellenállásra.

— Mit kell ezen gondolkodni? Segítségre van szüksége a fiúnak!

— Beszélek egy jogásszal.

Másnap felkerestem Beátát, anyám régi ismerősét. Figyelmesen végighallgatott, majd határozottan megrázta a fejét.

— Eszter, ezt ne tedd. Az ideiglenes bejelentés is jogokat keletkeztet. Később nem lesz egyszerű megszüntetni, főleg ha ő nem akarja. Akár per is lehet belőle.

— De azt mondják, csak egy hét…

— Egy támogatási kérelem elbírálása minimum egy hónap. Ráadásul miért kellene a fiút másik városba bejelenteni az anyja ügyéhez? Ez így nem kerek.

Nehéz gyomorral mentem haza. Gergő a nappaliban ült, a tévé előtt meccset nézett. Márk a konyhában serénykedett, négy tojásból sütött rántottát.

— Beszélnünk kell — mondtam.

— Mindjárt, megy a második félidő — morogta.

— Ez fontos. Anyád be akarja jelenteni ide Márkot.