Végre felém fordult.

— És? Írd alá, nem nagy ügy.

— Tudod, milyen következményei lehetnek?

— Eszter, ne dramatizáld túl. Úgyis csak átmeneti.

— Az aláírásomat már most meghamisították.

Gergő egy pillanatra elhallgatott, aztán vállat vont.

— Anyu túl lelkes volt. Segíteni akart.

Segíteni. Csak azt nem tudtam, kinek. A férjem visszafordult a képernyő felé, számára a téma lezárult. Bennem viszont akkor kezdődött igazán a felismerés, hogy ebben a lakásban egyedül maradtam a saját határaim védelmében, és ennek a következményeivel előbb-utóbb szembe kell néznem.

A gondolataim újra és újra ugyanoda tértek vissza: ebben a lakásban egyedül én mérlegelem, mi lehet a következménye annak, ami történik. A többieket láthatóan hidegen hagyta.

Márk szó nélkül suhant el mellettem egy tányér rántottával a kezében, még egy „jó reggelt” sem eresztett meg. A szobájából rövidesen felhangzott a laptop jellegzetes zúgása. A folyosó közepén álltam, és hirtelen kristálytisztán értettem meg: sarokba szorítanak. Nem nyílt támadással, nem kiabálva, hanem kedvesnek álcázott családi összefogással.

Beszélgetés a konyhában

Gergő aznap éjjel későn ért haza. Sör és cigaretta szaga lengte körül. A konyhában ültem, előttem a harmadik bögre tea hűlt ki lassan. Nem jött álom a szememre. A fejemben a jogász szavai zakatoltak, meg a hamis aláírás képe, és Márk közönyös arca.

— Miért nem fekszel le? — kérdezte, miközben kinyitotta a hűtőt, és csörömpölve pakolni kezdett.

— Gondolkodom.

— Min?

Leült velem szemben, felpattintott egy doboz kólát. A félhomályban idegennek tűnt az arca. Vagy talán csak most kezdtem el másként látni.

— Azon, hogy az édesanyád az engedélyem nélkül akarja bejelenteni a lakásunkba az unokaöcsédet.

Gergő látványosan felsóhajtott.

— Már megint ezzel jössz? Eszter, komolyan, ekkora ügyet csinálsz belőle?

— Ekkorát? Az aláírásomat meghamisította.

— Nem hamisította, csak… besegített az ügyintézésbe.

— Besegített? És engem megkérdezni nem jutott eszébe senkinek?

Belekortyolt az italába, majd kimondta azt a mondatot, amitől jeges lett bennem minden.

— Eszter, ő az anyám. Márk pedig a rokonom. A családunk. Te meg állandóan akadékoskodsz.

— Akadékoskodom? Csak nem szeretném, ha a tudtom nélkül bárkit bejelentenének ide.

— A mi lakásunkba — javított ki.

— Rendben. A mi lakásunkba. De jogom van tudni róla. Beszéltem egy ügyvéddel is…

Gergő felnevetett, de nem volt benne humor.

— Tipikus. Rögtön ügyvéd. Nem lehetne normálisan megbeszélni, csak rögtön törvényekkel dobálózol?

Normálisan. Hogyan lehetne „normálisan”, amikor kész tények elé állítanak? Amikor a véleményem senkit nem érdekel?

— Csak azt szeretném, ha számítana, amit mondok. Ez az otthonom is.

— Senki nem vitatja. De Márk a vérünk. Tényleg sajnálod tőle?

— Nem sajnálom. Csak szeretném, ha megkérdeznének.

Felállt, a kiürült dobozt erősen a szemetesbe hajította. A csattanás túlságosan hangosnak tűnt az éjszakai csendben.

— Tudod mit? Mindig mindent drámává nagyítasz. Segítségre van szüksége a srácnak, anya kér valamit, te pedig mártírt csinálsz magadból.