Mártír. A tekintetem a konyhaasztalon heverő morzsákra esett — Márk éjszakai nassolásának nyomai. Mikor lettem én az, aki csak tűr és alkalmazkodik? Amikor beleegyeztem, hogy ideköltözzön? Amikor szó nélkül hagytam az apróságokat? Vagy már jóval korábban, amikor eldöntöttem, hogy a jó feleség mindig enged?

— Akkor te sem állsz mellém? — kérdeztem halkan.

Az ajtóból még visszafordult.

— Melléd? Ez nem csatatér, Eszter. Ez család. Itt nincsenek oldalak.

A hálószoba ajtaja becsukódott mögötte. Én pedig a sötét konyhában maradtam. A másik szobából tovább zúgott Márk gépe. A párkányon az ő bögréje állt, a mosogatóban az ő tányérja ázott.

Ha nincsenek oldalak, miért érzem magam ennyire egyedül? Hogy lehet, hogy a saját lakásomban vendégnek érzem magam?

Elővettem a telefonomat, megnyitottam az üzeneteket anyával. Már írtam is volna, hogy elegem van, hogy nem bírom tovább. Aztán kitöröltem. Tudtam, mit válaszolna: tűrj, kislányom, a család kompromisszum. Mindenki így él.

De talán nem akarok többé úgy élni, mint mindenki.

A pont, ahonnan nincs visszaút

Vasárnap reggel hangzavarra ébredtem. Ilona már a konyhában sürgött-forgott, serpenyők csattogtak, olaj sercegett. Márk a nappaliban ült, a telefonjába mélyedve. Az asztalon ott feküdtek a bejelentkezési papírok.

— Jaj, Eszterkém, felébredtél! — ragyogott Ilona. — Sütöttem palacsintát, gyere, reggelizz!

— Köszönöm, nem kérek.

Odamentem az asztalhoz, kézbe vettem az iratokat. Újra átfutottam. Az aláírás ott virított — ügyetlen utánzat.

— Ilona, ezt nem fogom aláírni.

A serpenyőben elhalt a sercegés. Lassan felém fordult.

— Hogy érted, hogy nem?

— Úgy, hogy Márk nem lesz ide bejelentve. Sem ideiglenesen, sem véglegesen.

— Eszter, meghibbantál? A fiúnak szüksége van rá!

— Ha hivatalos lakcím kell neki, jelentsék be önökhöz. Önöknek háromszobás lakásuk van.

Ilona arca elvörösödött.

— Nálunk hamarosan felújítás kezdődik!

— A felújítás nem akadálya a bejelentésnek.

— Hát hogy beszélsz velem? Ez az unokám!

— Az unokaöccs. És nem küldöm el. Lakhat itt. De lakcím nélkül.

Márk ekkor felemelte a fejét a telefonjáról. Először láttam rajta valódi érdeklődést. Letette a készüléket, és megszólalt, a hangjában bizonytalan éllel, mintha most mérné fel igazán, milyen irányt vesz ez a vita.

— nem ragaszkodom hozzá — szólalt meg váratlanul Márk.

Ilona azonnal felcsattant:

— Márk, ebbe ne szólj bele! Eszter, fel sem fogod, mit művelsz? Szétvered a családot!

— Én csak a saját otthonomat védem.

— Ez az én fiam lakása!

— Az enyém is. Ugyanolyan jogom van dönteni. És én azt mondom: nem.

Ekkor Gergő jelent meg az ajtóban, kócosan, pizsamában. Végignézett az anyján, rajtam, majd a félig kész palacsintákon.

— Mi ez a hangzavar kora reggel?

— A feleséged nem hajlandó segíteni Márkon! — csapta össze a kezét Ilona. — Csak egy hétről lenne szó!

— Eszter, ugyan már…

— Gergő — vágtam közbe, és egyenesen a szemébe néztem —, ennek a lakásnak a fele az én tulajdonom. A nagymamám rám hagyta a részét, emlékszel? És én ehhez nem járulok hozzá.

— De hát ez csak átmeneti megoldás!

— Nem az. Ügyvéddel beszéltem. A bejelentés lakhatási jogokat jelent. Nem fogom kockára tenni a saját biztonságomat.