– Elég. – Réka hangja halk volt, mégis metszően határozott. – Takarodjatok a házamból. Mindketten. Márk, a holmidat holnap reggel elviheted. Judit, ön pedig azonnal hagyja el a lakást. Dolgoznom kell, hogy eltartsam magam. És fogadok egy ügyvédet is – olyat, aki gondoskodik róla, hogy még a közelébe se jussatok az én tulajdonomnak. Nagyon elszámítottátok magatokat, ha azt hittétek, más munkájából fogtok kényelmesen megélni.

A szobában feszült csend ült meg, mintha a falak is visszatartanák a lélegzetüket a következő pillanat előtt.

– Hogy érted azt, hogy „kifelé”?! – csattant fel Judit felháborodva. – Te aztán…

– Anya, menjünk – vágott közbe Márk váratlanul határozott hangon. – Rékának igaza van. Mindent… mindent én rontottam el.

Szó nélkül távoztak. Réka az ajtó mögött maradt, és csak állt mozdulatlanul. Tíz évet töltött egy olyan férfi mellett, aki sosem nőtt fel igazán, aki nem tanulta meg, mit jelent felelősséget vállalni. Talán nem is akarta soha.

Pontosan egy héttel később ismét megszólalt a csengő. Réka ajtót nyitott: Márk állt a küszöbön, bizonytalan tekintettel.

– Beszélhetnénk pár percet? – kérdezte halkan.

– Miről szeretnél? – dőlt az ajtófélfának Réka. – Arról, hogy a hátam mögött az én lakásom eladását tervezgetted?

– Réka, ráébredtem, mit tettem! – lépett közelebb. – Komolyan mondom. Már találtam is egy rendes állást, menedzserként, ráadásul előrelépési lehetőséggel. És anyának is megmondtam, hogy ne szóljon bele többé az életembe.

– És ezt hogyan fogadta?

– Sír – felelte lesütött szemmel. – Azt hajtogatja, hogy elárultam, hálátlan vagyok, és hogy Szeged teljesen kifordított magamból.

– Te mit gondolsz erről? – nézett rá élesen Réka.

– Tudom, hogy megbántottalak. Amikor anya idejött, csak azt ismételgette: „Hát miféle dolog ez, fiam, hogy egy idegen lakásban élsz?” Pedig tíz évig boldogok voltunk! Szerettem gondoskodni rólad, vacsorát készíteni, hasznosnak érezni magam.

– Mi történt veled, Márk? – remegett meg Réka hangja. – Elég volt egy hét az édesanyáddal, és már kész voltál hátba szúrni?

– Minden nap azt sulykolta belém, hogy szégyen, ha egy felnőtt férfi a felesége nyakán él. Teljesen összezavarodtam. Réka… nem próbálhatnánk meg újrakezdeni? Megmondom anyának, hogy tartsa távol magát tőlünk…

Ekkor a telefon kijelzője felvillant: „Anya”. Márk ösztönösen a készülék után nyúlt.

Réka keserűen elmosolyodott.

– Nincs mit helyrehozni. Tíz éven át építettük a közös életünket. Hittem benned. De elég volt, hogy az anyád egyetlen hétre betoppanjon, és a gondoskodó férjből ismét az ijedt kis „Márkocska” lett, aki még levegőt is engedéllyel vesz.

– Szeretlek! – tört ki belőle.

– Nem engem szeretsz – rázta meg a fejét Réka. – A kényelmet szereted. A biztonságos fészket, amit én teremtettem neked. A lakásomat, az autómat, a pénzemet… És persze rajongsz az anyádért is. Én valahol félúton vagyok közted és az ő vasárnapi rántott húsai között.

– Réka…

– Isten veled, Márk. A válókeresetet már benyújtottam.

Becsukta az ajtót, és hátát a hűvös falapnak vetve mély levegőt vett. Meglepő nyugalom áradt szét benne, mintha egy régóta cipelt, súlyos teher zuhant volna le a válláról.

Egy hónappal később hivatalosan is kimondták a válást.

Fél év elteltével Réka irodájába új alvállalkozó érkezett: egy kisebb építőipari cég tulajdonosa. Hosszan mentegetőzött a késésért.

– Ne haragudjon, borzalmas dugóba kerültem… Szerettem volna személyesen átbeszélni a terveket.

– Semmi gond – mosolygott rá Réka. – A lényeg, hogy a projekt miatt időben itt van.

A férfi minden tekintetben Márk ellentéte volt: magabiztos, önálló, és még humora is akadt. És ami talán a legfontosabb: nem állt mögötte senki, aki a háttérből irányítani próbálta volna az életét.

Réka ekkor értette meg igazán, hogy néha egy ajtó becsukása az első lépés ahhoz, hogy egy sokkal tágasabb világ nyíljon meg előtte.