– Nem. Eleinte még telefonált, beszélt a gyerekekkel, aztán az a nő úgy felkavarta a dolgokat köztünk és közte is, hogy abbamaradt minden. De hiszen erről maga is tud.

– És a tartásdíj? Legalább azt fizeti?

– Nem. Több mint egy éve egy fillért sem küldött. Nem is könyörgünk érte, megoldjuk a magunk erejéből. Csak ennyit.

– A tartozása csak gyűlik és gyűlik. Maga az anyja, tudnia kellene, mi zajlik a fia körül. Ha ez így megy tovább, még a szülői jogaitól is megfosztatom – csattant fel a hang a vonal túlsó végén.

Aztán a keménykedés hirtelen panaszos sóhajba váltott.

– Nekünk se telefonál már. Pedig hónapról hónapra támogattuk pénzzel. Amióta lebetegedtem, nem dolgozom, a nyugdíjból meg alig futja valamire. Egyszer nemet mondtunk, másodszor is, és kész, onnantól még hívni sem hív. Jaj, Eszterkém, ne haragudj rám, hogy az előbb úgy letorkoltalak… csúnyákat mondtam. Mégiscsak a fiam, a vérem. Te idegen vagy nekünk, ő meg… hát, mégis a gyerekünk. És látod, mire képes! Ahelyett, hogy idejönne segíteni, csak visz innen mindent: zöldséget, befőttet, savanyúságot. De hogy ő törje magát? Ugyan! Inkább fél, nehogy megerőltesse magát azzal a nővel együtt.