És a szóáradat nem akart elapadni. Eszternek esélye sem volt közbeszólni. Eszébe jutott, mit mondogatott a nagymamája az efféle emberekről: velük könnyű trágyát lapátolni, mert levegőt sem hagynak a másiknak. Az anyósa mindig is ilyen volt – örökké saját magáról beszélt, a sérelmeiről, a balsorsáról. Ha hozzájuk látogatott az ember, végeláthatatlan monológ következett arról, mennyire szerencsétlen és mennyit szenved.

Most azonban valóban nagy lehetett a baj, ha még telefonálni is rászánta magát, és bocsánatot is kért – még ha csak félvállról, a panaszáradat közé szúrva is. A mondatok foszlányai eljutottak Eszterig, de csak fél füllel hallgatta. Időnként odaszúrt egy-egy rövid választ, anélkül hogy igazán figyelt volna.

Hirtelen bevillant neki, milyen volt, amikor egyedül maradt két kisgyerekkel a műtétje után. Dolgozni nem tudott, lábadozott, és minden fillér számított. Márk pedig – mint a süllyedő hajóról menekülő patkány – eltűnt az életükből. Gyáván, magyarázat nélkül lépett le, épp akkor, amikor Eszter az operációs asztalon feküdt. Később derült ki, hogy már jó ideje volt valakije: egy fiatalabb, csinosabb, egészséges nő.