– Szóval így állunk, Hajnalka? – szólalt meg végül halkan, de élesen. – Én meg azt hittem, talán hiányoznak az unokái, és ezért hív. De ezek szerint nem látogatóba várja Nórát, hanem dolgoztatni. A lányom hirtelen elég nagy lett ahhoz, hogy robotoljon, Benedek viszont már útban lenne? Zavarja a jelenléte? Ha segítség kell, hívja fel a saját fiát. Az én gyerekeim otthon is tudnak pihenni. Ha együtt nem szívesen látja őket, akkor külön sem mennek.

– Ne játssz ártatlant, kedvesem – csattant fel Hajnalka. – Az ember tartozik a felmenőinek. Márk évekig nevelte és eltartotta a lányt, én pedig Márkot neveltem fel. Nóra az életével nekem is adósa!

– Nóra senkinek nem adósa – vágott vissza Eszter. – Életet én adtam neki. És én gondoskodom róluk, minden segítségük nélkül. Amennyire emlékszem, maga soha nem tekintette őket unokának. Ha bárki tartozik magának, az a fia.

Azzal bontotta a vonalat. A telefont lassan az asztalra tette, majd néhány másodpercnyi gondolkodás után újra kézbe vette, és Hajnalka számát gondolkodás nélkül letiltotta. Ott a helye – döntötte el.

Még hogy Nóra menjen! Hiszen alig múlt tizenkettő. Miért is kellene egy gyereknek más házában takarítania, idegen rendetlenséget felszámolnia? Ott van Hajnalka fia és az új menye – oldják meg ők. Ha egyszer kihúzták őket az életükből, akkor most boldoguljanak saját erőből.

Eszter mély levegőt vett. Igen, helyesen cselekedett. Mindenki azt kapja, amit kiérdemel. Hajnalka sem kivétel.