– Milyen volt a napod? – kérdezte Nóra, amikor a férfi lerúgta a cipőjét, és fáradt sóhajjal lehuppant a kanapéra.

– Semmi különös – vont vállat Márk, és a bögréért nyúlt. – Anyu hívott. Majd kicsattant az örömtől. A „Nyírfácska” éttermet már lefoglalták, és az a műsorvezető jön, akiről évek óta áradozik. Hallanod kellett volna, teljesen kivirult a telefonban.

Nóra bólintott, de a mosolya erőltetett maradt. Szemben ült le vele, maga alá húzott lábakkal.

– Örülök, hogy boldog. Most viszont beszéljünk rólunk. Elutaltam harmincat. Mikor teszed hozzá a saját részed?

Márk egy pillanatra megmerevedett, majd lassan visszatette a csészét az asztalra.

– Ja… erről akartam szólni. A fizetésem egy részét visszatartották. Nem az egészet, de most így alakult. Megoldom, ne aggódj. A lényeg, hogy az ünnepség rendben lesz.

Nóra ujjai körül még ott volt a porcelán melege, de a hátán jeges borzongás futott végig.

– Ez már nem vicces, Márk. Megígérted. És ha holnap megint „csúszik” valami? Úgy tűnik, mintha én finanszíroznám a te családodat, miközben nem is tudom, hová tűnt a prémiumod.

A férfi arca megfeszült, pillantása a sarokban villogó tévére siklott.

– Ugyan már… A prémium elment a kiadásokra. Tankolás, ebédek a városban, és mondtam, hogy mennék horgászni a fiúkkal. Nem akarok mindig kibújni. Nem élünk rosszul.

– Nem élünk rosszul – ismételte meg halkan Nóra, de a hangjában keserűség csengett. – Viszont nem is dúskálunk. Van egy gyerekünk, lakáshitelünk, terveink. A barátaid programjai fontosabbak, mint Levente rajzszakköre? Az jut eszedbe előbb, nem az ő új iskolatáskájáról.

A falióra kattogása töltötte ki a csendet. Márk idegesen fel-alá járkált, cipője meg-megakadt a szőnyeg szélén.

– Igen, vettem egy új telefont. Igen, elmentem a srácokkal. A régi készülék használhatatlan volt, munkához kell a normális kapcsolat. És néha kikapcsolódni is muszáj, különben beleőrülök. Nem herdálom el a pénzt értelmetlenségekre. És az anyám… ő nekem szent. Úgy érzem, ezt nem érted.

– Dehogynem értem – felelte Nóra halkan, miközben a szíve vadul vert. – Csak furcsa, hogy nálad minden és mindenki szent, kivéve minket hármunkat. Amikor Levente festőórájáról volt szó, akkor is halogattál. A horgászat viszont sosem vár.

Újabb csend telepedett rájuk. Márk megállt előtte, és most először nem düh, hanem bizonytalanság ült a szemében.

– Nóra… nem gondoltam, hogy így látod. Szeretlek titeket, esküszöm. De anyu egyedül maradt, apám korán eltűnt az életéből. Én vagyok neki minden. A barátaim pedig… ők jelentik a levegőt. Néha úgy érzem, megfulladok nélkülük.

Nóra felállt, odalépett hozzá, és megszorította a kezét. A férfi tenyere forró és enyhén izzadt volt.

– Tudom – mondta lágyan. – Épp ezért szeretlek. De valahol egyensúlyt kell találnunk. Holnap lesz a jubileum. Legyen szerényebb, ha kell. Átutalok még tízet, így negyvennél tartunk. A többi a te felelősséged. És utána leülünk, és közösen átnézzük a költségvetést.

Márk lassan bólintott.

– Rendben. Igazad van. Köszönöm, hogy nem fordítasz hátat.

Összeölelkeztek, és néhány pillanatra úgy tűnt, a feszültség elillan. Ám amikor éjszaka Nóra álmatlanul feküdt, és a férje egyenletes lélegzetét hallgatta, tudta, hogy ez csupán átmeneti fegyverszünet.