Amikor elérkezett a beszédek ideje, Márk felállt, poharát magasba emelte, és tiszta hangon kezdte meg a köszöntőt, hogy édesanyja előtt tisztelegjen.

– Anya, te vagy a mi őrangyalunk – mondta meghatottan. – És köszönöm Nórának is. Nélküle ez az este nem jöhetett volna létre.

A vendégek tapsban törtek ki, Nóra torkát pedig hirtelen elszorította valami. „Nélküle nem jöhetett volna létre.” Vajon valóban elismerte a munkáját, vagy csak jól hangzó mondat volt az ünnepi hangulat kedvéért? Emese felé fordult, és melegen, szinte anyai szorítással fogta meg a kezét.

– Nórikám, drága, hálás vagyok neked. Olyan vagy nekem, mintha a lányom lennél.

Az este tovább gördült a maga útján, nevetéssel, zenével, koccintásokkal. Mégis, a sok mosoly és ölelés alatt Nóra belül repedést érzett. Amikor késő éjjel hazaindultak, Levente már a kocsiban elaludt. Márk kissé kapatosan, de jókedvűen ölelte át Nórát az előszobában.

– Ugye, milyen jól sikerült minden? Anya teljesen odavolt.

– Igen – felelte csendesen, majd hozzátette: – Holnap beszélünk a költségvetésről. Ne felejtsd el.

Márk egy pillanatra elhallgatott, aztán bólintott.

– Rendben. Holnap.

A másnap azonban mást hozott.

Délelőtt felhívta Dóra, Nóra barátnője, aki ugyanabban az irodában dolgozott, mint Márk.

– Szia, Nóri! Figyelj csak… Márk készül nálatok valami kiküldetésre? Egy hét Debrecenben? Azt mesélte a kollégáknak, hogy már megvannak a jegyek, a szállás a belvárosban… Elég lelkes volt.

Nóra megdermedt a telefonnal a fülén, és a még alvó férjére nézett. Kiküldetés? Erről egyetlen szót sem hallott. Jegyek, hotel… Mennyi lehet ez? Több ezer forint biztosan. Prémium? Horgászat? Lassan bontotta a vonalat, de belül már kavargott benne minden. Nem pusztán egy újabb kiadásról volt szó. Hanem arról, hogy ismét elhallgatott valamit. A titkolózás pedig alattomosan rágta a bizalmat.

Egész nap feszült volt. Főzött, Leventével játszott, közben a munkahelyi üzenetekre válaszolt. Márk csak déltájban ébredt, elégedetten jegyezte meg, hogy „csoda, de nincs másnaposság”. Délután kimentek a parkba; a lehullott levelek zizegtek a lábuk alatt, Levente a szomszéd kutyáját kergette. Nóra hallgatott. Gyűjtötte magában a szavakat.

Este, miután lefektette a fiukat, leült a konyhában a laptop elé, és megnyitotta a bankszámla-kivonatot.

– Márk, gyere egy percre. Beszélnünk kell.

A férfi leült, de már a tekintete is óvatos lett.

– Nem halaszthatnánk holnapra? Tényleg fáradt vagyok.

– Nem – vágta rá Nóra, és maga is meglepődött, milyen keményen cseng a hangja. – Most. Kezdjük Debrecennel. Mikor akartál erről szólni?

Márk arca elsápadt, majd elvörösödött.

– Dóra hívott, ugye? Jó… Igen, megyek. Munkaügy. A cég állja a költségeket.

– Tényleg? – Nóra felé fordította a képernyőt. – Tegnap ötezer forint „vasúti jegyek”, és még három „szállás”. Ezek is céges tételek?

Márk lesütötte a szemét.

– Azt hittem, majd visszatérítik. Ez egy nagy lehetőség, új projekt, akár prémium is lehet belőle. Nem akartalak felidegesíteni…

– Mégis sikerült – csattant fel Nóra. – Anyukád ünnepsége rendben, horgászat rendben, most az utazás is már kifizetve a közös pénzből. De ha rólunk van szó, vagy Levente szükségleteiről, mindig jön a „majd később”. Elegem van abból, hogy a nagylelkűségedet én finanszírozom. Hogy mindent én tartok kézben, miközben te úgy költesz, mintha nem lenne határ.