A karjai lassan lehullottak, tenyere a térdén pihent.

— Tessék?

— Emlékszel a közjegyzői találkozóra? Aláírtad az ajándékozást. „Adóoptimalizálás” miatt, mondtad. A lakást nekem adtad.

Az arca előbb elszürkült, aztán hirtelen elvörösödött.

— Ez valami beteg tréfa?

— Egyáltalán nem.

Felugrott, idegesen járkálni kezdett a szobában.

— Ez törvénytelen! Fogalmam sem volt, mit írok alá!

— Dehogynem volt. A közjegyző hangosan felolvasta a jogkövetkezményeket. Önként írtad alá.

— Én csak azt hittem…

— Hogy spórolsz az adón. Én viszont Rékára gondoltam. Dórára. És Vivienre is. Bár akkor még nem volt a képben. Csak sejtettem, hogy előbb-utóbb felbukkan valaki.

Megállt, és olyan élesen nézett rám, mintha most látna először.

— Tehát tudatosan csináltad?

— Egyszerűen számoltam a lehetőségekkel.

— Három évig… Három évig velem éltél, főztél, mostál, mosolyogtál rám… és közben végig tudtad?

Bólintottam.

— Igen. Tudtam.

Lassan visszaereszkedett a fotelbe, mintha egyszerre elfogyott volna az ereje.

— Ügyvédhez fordulok. Megtámadom az ajándékozást. Azt mondom majd, hogy félrevezettél.

— Próbáld meg.

A hangom egyenletes maradt, a tekintetem sem remegett. Hosszasan nézett rám, míg végül megértette: ez a játszma eldőlt.

— Akkor én tényleg üres kézzel maradok?

— Nem egészen. Ott van neked Vivien. A nagy szerelem. Ketten csak boldogultok valahogy egy bérelt lakásban.

Felállt, felkapta a papírtáskát.

— Hagyd itt — szóltam csendesen. — Régen tényleg szerettem őket.

Szó nélkül az asztalon hagyta, majd kiviharzott, az ajtó nagyot csapódott mögötte.

Odamentem, kinyitottam a dobozt. A fánkok szépen csillogtak a csokoládémáztól. Beleharaptam az egyikbe.

Száraz volt. Tegnapi.

Gondolkodás nélkül a szemetesbe dobtam.

Az ügyvéd ismerteti a szabályokat

Egy hét telt el. Ismeretlen szám villant fel a telefonom kijelzőjén. Férfihang szólalt meg, hivatalos, kimért tónusban:

— Emese asszony? Gergő képviseletében keresem… Szeretnénk egyeztetni az ajándékozással kapcsolatban.

— Természetesen — feleltem higgadtan. — Beszéljék meg.

— Személyesen lenne célszerű. Holnap tizenegykor, a Széchenyi utca huszonhárom alatt. Megfelel?

— Ott leszek.

Másnap tíz perccel korábban érkeztem. A jogi iroda a harmadik emeleten működött, az ajtón visszafogott tábla: „Jogi Tanácsadás”. A titkárnő szó nélkül bevezetett egy tárgyalóba. Középen hosszú asztal, körülötte székek, az ablak a parkolóra nézett.

Gergő már bent ült. Mellette egy fiatal férfi szemüvegben, előtte gondosan rendezett iratok.

— Foglaljon helyet — intett udvariasan. — Márk vagyok. Átnéztem az anyagot, lenne néhány kérdésem.

Leültem vele szemben, a táskámat az ölembe tettem. Odakint az év első hópelyhei komótosan keringtek a levegőben.

— Hallgatom.

Márk kinyitotta a dossziét, és kivette az ajándékozási szerződés másolatát.

— Ön szerint Gergő saját akaratából ruházta át önre a lakást?

— Nem „szerintem”. A közjegyző által hitelesített okirat szerint. Itt a pecsét és az aláírás.

— Előfordulhat, hogy nem mérte fel a döntés következményeit.

Ránéztem Gergőre. Leszegte a fejét, ujjai olyan erősen fonódtak össze, hogy elfehéredtek az ízületei.