— Rendben. Holnap megkapod.

Kiléptem az irodából. A folyosón a titkárnő ráérősen lakkozta a körmét halvány rózsaszínre. A lift komótosan araszolt felfelé, halk zene szólt benne — valami régi sláger a szerelemről.

Hallgattam, és közben számoltam magamban: huszonhét év. Egy fél élet. És mindennek vége lett húsz perc alatt, egy havas panorámájú irodában.

Gergő ruháit én csomagoltam össze. Eszter felajánlotta, hogy segít, de nemet mondtam. Ezt nekem kellett végigcsinálnom.

Három nagy táska telt meg, plusz egy doboz az iratokkal. Öltönyök, gondosan vállfára akasztott ingek, a régi futócipője — pedig évek óta nem járt kocogni. Borotva, arcszesz.

Egy bekeretezett fénykép is a kezembe akadt: ketten álltunk a tengerparton húsz évvel ezelőtt. Akkor még világosbarna volt a hajam, az ő halántékán pedig nyoma sem látszott az ősznek. Mosolyogtunk, szorosan öleltük egymást.

Egy pillanatig néztem, aztán a doboz aljára tettem, és leragasztottam a tetejét.

Eszter vitte el a csomagokat a Zarand utcába. Két óra múlva ért vissza.

— Sírt? — kérdeztem.

— Nem. Aláírta az átvételt, megköszönte, ennyi. Egy szót sem szólt többet.

— Vivien ott volt?

— Nem láttam. A szoba aprócska, talán hat négyzetméter lehet. Egy keskeny heverő, kis asztal, az ablak alatt egy öreg hűtő, virágmintás függönnyel.

A konyhában ültünk, előttünk gőzölgött a tea.

Az én konyhám. Az én vízforralóm. Az én otthonom.

— Nem sajnálod? — kérdezte Eszter halkan.

Az ablakon át figyeltem, ahogy leszáll az este. A lámpák sorra kigyulladtak az utcán, a hó érintetlen rétegben ült meg a párkányon.

— Néha igen… Amikor arra az emberre gondolok, aki régen volt. Arra a fiatal férfira, akit egykor ismertem. De aztán eszembe jut Réka, Dóra… Vivien… És rájövök, hogy nem is őt siratom. Azt a nőt hiányolom, aki akkor voltam. Aki még hitt.

— És most?

— Most már tudom, hogy a bizalom szép dolog… de egy aláírt papír többet ér.

Eszter elmosolyodott, röviden felnevetett, majd elcsendesedett.

— Hogyan tovább?

— Ugyanúgy, ahogy eddig. Van saját lakásom, biztos munkám, és egy barátnőm, aki időnként hoz egy tálca süteményt — rád nézek. Nem sok minden… de mind az enyém.

— És egy új férfi?

Megvontam a vállam.

— Talán egyszer. Talán nem. Most először nem a csalódástól félek előre. Ez a könnyűség… többet ér bárminél.

Eszter tíz óra körül indult haza. Egyedül maradtam.

Lassan végigjártam a szobákat: háló, nappali, konyha. Minden a helyén volt, mégis más lett. A közös fényképet levettem a falról, mélyen a szekrénybe csúsztattam. A helyére egy másikat tettem: tavaly nyáron készült, a kertben állunk Eszterrel, napfényben, nevetve.

Leültem a kanapéra.

Csend borult a lakásra. Nem hallatszott lépés a folyosón. Nem fordult kulcs a zárban. Senki nem kérdezte, mi lesz a vacsora. Nem éreztem idegen parfümöt egy ing gallérján.

Csend. És furcsa módon nem volt benne félelem.

A telefonomért nyúltam. Hirdetéseket böngésztem: esti spanyoltanfolyam, kezdő társastánc, hétvégi könyvklub.

Aztán letettem.

Még ráérek.

Előbb meg kell tanulnom egyedül élni egy kicsit. Ebben a lakásban. Elfogadni az egyszerű tényt, hogy mostantól minden döntést én hozok meg. Senki nem kérdezi meg, minek ez nekem. Senki nem legyint, hogy túl öreg vagyok új álmokhoz.

Leoltottam a villanyt.

Az ágy közepére feküdtem — először anélkül, hogy helyet hagytam volna valakinek.

Behunytam a szemem.

Huszonhét év mögöttem maradt. Hogy mennyi van még előttem, nem tudom. De az biztos, hogy a következő évek az enyémek lesznek.

És most ez éppen elég.

Őszintén írok arról az időszakról, amikor egy nő túl van az ötvenen: amikor már bőven van tapasztalata, viszont elfogy a türelme ahhoz, hogy mások szabályai szerint éljen.