Az irodában ült, nem tudott azonnal válaszolni. Késő este ért haza; első pillantásra minden a helyén volt.

Hétfőn azonban, amikor belépett a hálóba, megállt benne a vér. A komód teteje üres volt.

– Balázs! – kiáltotta. – Azonnal gyere ide!

A férfi a fürdőből jött ki, törölközővel a derekán.

– Mi az?

– A doboz. A nagymamáé. Eltűnt.

– Melyik doboz?

– Ami mindig itt állt!

– Nem tetted el máshová?

– Nem nyúltam hozzá!

Felforgatták a szobát. Benéztek az ágy alá, a szekrényekbe, minden polcra. Semmi.

Eszter bőrén hideg futott végig.

– Rajtunk kívül kinek van kulcsa? – kérdezte halkan.

Balázs habozott.

– Nórának.

– Nórának – ismételte Eszter. – Akkor tudjuk, ki járt itt.

– Várj egy percet! Rögtön őt gyanúsítod? Nem hiszem, hogy ilyet tenne.

– Mit? Lopna?

– Ő nem tolvaj!

– Akkor hívd fel.

Balázs elővette a telefonját. Rövid beszélgetés volt.

– Szia, Nóra. Nem vittél el véletlenül egy fa ékszerdobozt Esztertől? … Nem? Rendben.

Letette.

– Azt mondja, nem látta.

Eszter keserűen elmosolyodott.

– És te elhiszed?

– A testvéremről beszélünk.

– És én a feleséged vagyok. A dobozt ő vitte el.

Balázs az ágy szélére rogyott, arcát a tenyerébe temette.

– Holnap elmegyek hozzá. Utánajárok.

Másnap Nóra nem vette fel a telefont. A kollégiumban sem látták napok óta. Balázs idegesen járkált fel-alá, az ablaknál cigarettázott – amit korábban sosem tett. Eszter a laptopja előtt ült, de egy sort sem tudott elolvasni.

Este hirtelen ötlettől vezérelve megnyitott egy apróhirdetési oldalt. A keresőbe beírta: „fa ékszerdoboz gyöngyház berakás”.

A második oldalon meglátta. A kép homályos volt, mégis azonnal felismerte az apró leveleket a fedelén.

A szája elé kapta a kezét. Nem tévedett. Az övé volt.

Három nappal korábban tették fel. A hirdető neve: „Kinga”.

Reszkető ujjal nyomta meg a hívás gombot.

– Halló? – szólt bele egy fáradt, érettebb női hang.

– Jó estét. A doboz miatt telefonálok. Még megvan?

– Igen, eladó. Nagyon szép darab. Szeretné megnézni?

– Igen. Ma megoldható?

– Hatkor jó? A Deák téren, a „Borostyán” kávézó előtt.

Eszter igent mondott, majd azonnal írt Balázsnak.

Megvan a doboz. Hirdetésben árulják. Este találkozom az eladóval.

A válasz szinte rögtön érkezett:

Várj meg. Veled megyek.

Negyedórával hat előtt már ott álltak a kávézó előtt. Finom eső permetezett, az aszfalt sötéten csillogott, a levegőben kávéillat keveredett a nedves város szagával.

Pontban hatkor egy ötven körüli nő lépett oda hozzájuk, szürke kabátban, nagy táskával a vállán.

– Önök telefonáltak a doboz ügyében? – kérdezte udvariasan.

– Igen – felelte Eszter, és érezte, hogy a szíve a torkában dobog.

A nő kinyitotta a táskáját, és óvatosan kiemelt belőle egy ismerős tárgyat. Eszternek elakadt a lélegzete. Nem volt kétsége: ugyanaz a doboz volt. Felismerte a fedelén futó mintát, az apró karcolásokat a sarkán – minden apró hibát, amit akár csukott szemmel is meg tudott volna mutatni.

– A lányom adta ide – magyarázta az asszony kissé feszülten. – Azt mondta, nincs rá szüksége, inkább adjam el.

– A lánya? Hogy hívják? – kérdezte Eszter, és igyekezett nyugodt maradni.