— Mire akarsz kilyukadni? A lakásra pályázol? Komolyan azt várod, hogy neked ajándékozzam az ingatlant csak azért, mert eddig az én pénzemen éltél?

Gábor vállat vont.
— És? Sajnálod tőlem? Van új férjed, majd együtt megteremtitek újra.

A hangja megkeményedett.
— Elegem van. Ha nem íratod a nevemre, vidd el a gyereket. Akár holnap. Nem csinálom tovább.

Gúnyosan hozzátette:
— Kíváncsi vagyok, mit szólsz majd, amikor egy elsős minden este a fejedre nő.

— Most zsarolni próbálsz a saját lányoddal? — remegett meg Eszter hangja.

— Én csak kimondom a tényeket — vágta rá hidegen. — Vagy én vagyok a lakás ura és az apa, vagy szabad ember. Két napod van dönteni.

Az ajtó csattanva csukódott utána. Balázs odalépett Eszterhez, és szó nélkül magához ölelte.

— Elment az esze — suttogta a nő. — A lakást akarja. Azt mondja, ha nem kapja meg, kirakja Lillát.

— Csak blöfföl — ráncolta a homlokát Balázs. — Hozzászokott, hogy te tartod el.

— És ha mégsem? Ha tényleg meglépi? A kislány rajong érte…

— Eszter, nézz rám — fogta meg a vállát a férfi. — Ne az ő feltételei szerint élj. Te mit szeretnél valójában?

— Azt, hogy Lilla biztonságban legyen. És hogy ez az ember végre ne használhassa többé eszközként a saját gyermekét.

…ne használhassa többé eszközként a saját gyermekét.

A harmadik este Eszter maga tárcsázta Gábor számát.

— Gyere át. Beszélnünk kell.

A férfi meglepően gyorsan megérkezett, arcán magabiztos mosollyal.

— Na, sikerült belátnod? Mikor megyünk a közjegyzőhöz?

Eszter higgadtan nézett rá. — Sokat gondolkodtam. Igazad van valamiben: apának lenni valóban felelősség.

Gábor elégedetten bólintott. — Végre.

— Éppen ezért nem írok alá semmilyen ajándékozási szerződést.

A férfi arca elsápadt.

— Viszont ma elviszem Lillát. És benyújtom a tartásdíj iránti kérelmet. Negyvennyolc órád van kiköltözni a lakásomból. Utána lecseréltetem a zárakat.

— Ehhez nincs jogod!

— De van. Mostantól szabad vagy. Élj úgy, ahogy akarsz.

Balázs mellé lépett. — Azt hiszem, mindent megbeszéltünk. Indulnod kell.

Másnap Gábor szinte percenként hívta.

— Eszter, elragadtattam magam… Maradjon minden a régiben…

— Nincs visszaút. A darab véget ért.

Amikor Eszter Lilláért ment, a kislány egy bőröndön ülve sírdogált.

— Anya, miért költözünk el?

— Nem költözünk sehova — simogatta meg. — Csak mostantól együtt leszünk.

Gábor némán félrefordult.

— A kulcsokat tedd az asztalra — szólt Eszter.

A férfi üres kézzel távozott.

És csak ekkor döbbent rá: Lillára jóval kevesebbet költött, mint amennyit követelt. A pénz nagy része saját kényelmét szolgálta.