– Elköszöntek tőlem. „Létszámoptimalizálás” – mondta keserűen. – Szép kifejezés arra, hogy utcára tesznek.

– Megoldjuk. Jó szakember vagy, találsz másik helyet.

– Fogok. Csak… nyolc évet adtam nekik, és ennyi volt.

Az első héten lelkesen küldte szét az önéletrajzát. A másodikon interjúkra járt. A harmadikon megszólalt Réka telefonja: az anyja hívta.

– Minden rendben? Gergő dolgozik?

– Igen, persze – vágta rá automatikusan. – Kiküldetésen van.

Ő maga sem tudta, miért hazudott. Talán mert előre látta a sóhajokat, az apja sokatmondó „értem”-jét, azt a pillantást, amely azt üzente: mi szóltunk.

– Kiküldetés? – élénkült fel az anyja. – Akkor megbecsülik.

– Úgy tűnik.

Így született meg a történet a hosszú üzleti útról.

Gergő tovább próbálkozott. Korán kelt, órákig böngészte az állásportálokat, jelentkezett, interjúkra járt. Hol a tapasztalata nem volt elég, hol a kora számított problémának, máskor a fizetési igényeiket nem tudták összeegyeztetni.

– Harmincezerért akarnak hetvenezeres munkát – fakadt ki egy sikertelen beszélgetés után. – Aztán csodálkoznak, hogy mindenki külföldre megy.

Réka egyre több feladatot vállalt. Túlórázott, mellékes munkákat is elvállalt. A pénz mégis gyorsabban fogyott, mint ahogy beérkezett. Bérleti díj, rezsi, élelmiszer – minden hónap egyensúlyozás lett a túlélés határán.

Az anyja rendszeresen érdeklődött.

– Hazajött már Gergő?

– Még nem, tart a kiküldetés.

– Nem rövid.

– Nagy projekt.

– Legalább fizessék meg rendesen.

– Biztosan.

A hazugság egyre részletesebbé vált. Amikor a „kiküldetés” átlépte a második hónapot, Rékának újabb részleteket kellett kitalálnia: északi telephely, gyenge térerő, csak hétvégente tud hazajönni – de a szülők épp olyankor elfoglaltak, így sosem futnak össze.

Gergő érezte, hogy valami nincs rendben, de nem kérdezett. Elég volt a maga gondja.

Decemberre elfogyott minden tartalékuk. Réka személyi kölcsönt vett fel a sürgős kiadásokra – erről sem a férjének, sem a szüleinek nem szólt. Gergő egy újabb elutasítás után teljesen maga alá zuhant.

– Talán beülök taxizni. Legalább jönne valami pénz.

– Mérnök vagy, nem sofőr. Találsz a végzettségednek megfelelőt.

– Három hónapja keresek.

– Néha sokáig semmi, aztán hirtelen bejön az áttörés – mondta, bár ő maga sem hitt benne igazán.

Gergő csak bólintott, és újra a laptop képernyőjére meredt.

December huszonharmadikán aztán Réka anyja különösen lelkes hangon telefonált, és közölte, hogy van egy örömteli híre, amit mindenképpen meg kell osztania velük.

Réka dermedten ült a kanapén, amikor letette a telefont. Az anyja hangja még ott csengett a fülében.

– Apáddal úgy döntöttünk, meglátogatunk benneteket. Huszonötödikén érkezünk, dél körül. Viszünk ajándékokat, sütit, és végre együtt lesz a család.

– Huszonötödikén? – kérdezte Réka, és úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a talaj. – Nem lehetne inkább újév után? Már terveztünk valamit…

– Ugyan mit terveznél? Gergő úgyis folyton úton van, te meg egyedül kuksolsz otthon. Készüljetek, ott leszünk.

– Anya, legalább beszéljünk még róla…

– Ne csinálj ebből ügyet. Nem idegenek vagyunk. Szervusz, kislányom.