A vonal megszakadt. Réka mozdulatlanul ült, és lázasan próbált kitalálni valamit. Gergő itthon volt. Sőt, már hónapok óta itthon volt. És azt, hogy a férje három hónapja munka nélkül van, képtelen volt elmondani a szüleinek.

– Mi lenne, ha egyszerűen őszinték lennénk? – vetette fel Gergő este.

– Fogalmad sincs, milyenek ők.

– Hat éve ismerem őket.

– A kirakatverziójukat. Anyám sajnálkozva sóhajtozna, apám kioktató beszédet tartana a „valódi férfiakról”. Aztán hazamennének, és Petrát hívogatnák, hogy milyen szerencsétlenül alakult a kisebbik lányuk élete.

– Akkor mit akarsz?

– Még nem tudom.

Egész éjjel forgolódott. Ha lemondja a látogatást, milyen indokkal? Ha betegséget színlel, az anyja azonnal megjelenik húslevessel és gyógyszerekkel. Ha azt mondja, elutazik – hova? Kivel?

Huszonkettedikén hajnalban hirtelen összeállt a fejében egy terv. Borzalmas volt, de más nem jutott eszébe.

– Azt kéred, hogy bújjak el? – nézett rá hitetlenkedve Gergő. – Komolyan?

– Csak arra a pár órára. Isznak egy teát, beszélgetnek, és mennek is.

– Ez nevetséges.

– Tudom. De nem bírom elviselni a reakciójukat. Anyám hónapokig zengné a kudarcokról szóló dalát, apám pedig minden mondatával beléd állna. Utána pedig jönnének a kéretlen tanácsok és az álságos együttérzés.

– Remek. Eddig rendes férj voltam, most meg szégyellnivaló titok lettem?

– Nem rólad szól. Védeni akarlak.

– Kitől?

– Tőlük. A szavaiktól.

Gergő hosszan nézett rá, mintha most látná először.

– Jó. Hová száműzöl? A szekrénybe?

– Az erkélyre.

– Decemberben?

– Van ott hősugárzó. Felöltözöl rendesen. Legfeljebb két óra.

Huszonötödikén fél tizenkettőkor Réka idegesen rohangált a lakásban. A férfi papucsát elrejtette a gardróbba, a bögréjét a többi mögé csúsztatta, a laptopot az ágy alá dugta. A kabátját Gergő magával vitte az erkélyre.

– Megalázó – jegyezte meg Gergő, miközben magára húzta a második pulóvert.

– Tudom.

– Nem, nem tudod. Olyan, mintha bujkálnék. Mint valami titkos szerető egy rossz vígjátékban.

– Kérlek. Utoljára. Ígérem, utána elmondom nekik az igazat.

– Ezt már hányszor hallottam?

A csengő félbeszakította a vitát.

A szülők ünneplőben érkeztek. Az anyja új kabátot viselt, az apja elegáns zakót. A kezükben ajándékcsomagok és egy drága cukrászdából hozott torta.

– Na, megjöttünk! – ölelte át Rékát az anyja, majd azonnal szemrevételezni kezdte a lakást. – A felújítás még mindig várat magára? Ezek a tapéták már nem mai darabok.

– Nem volt rá időnk.

– Idő… – legyintett az asszony. – Inkább pénz kellene hozzá. Gergő mikor jön haza? Még mindig úton van?

– Igen, sok a munkája.

– Érdekes egy állás. Hónapokig távol. Petra szerint ilyesmit csak az idénymunkások csinálnak. Csak nem váltott szakmát?

Réka érezte, hogy összeszorul a torka.

– Az ő területén ez természetes. Országszerte vannak projektjei.

– Hm – morogta az apja. – Egy jó szakembert nem küldenek ide-oda. Furcsa vezetőség lehet az.

Az erkélyajtó mögött csend honolt. Réka lopva odapillantott, majd erőltetett mosollyal így szólt:

– Főzök teát. Vágok a tortából.

A beszélgetés elhúzódott. Az anyja kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, és sorolta Petra sikereit: új autó, törökországi nyaralás, közelgő tavaszi esküvő a rokonságban. Az apja bólogatott, közben Márkot dicsérte – talpraesett ember, tud bánni a pénzzel.