Réka alig hallotta a szavakat. Csak az járt a fejében, hogy odakint mínusz öt fok van. A hősugárzó bizonyára működik, de ennyi ideig mégsem lehet ott ülni.

– Olyan szétszórtnak tűnsz – jegyezte meg az anyja. – Valami gond?

– Nem, csak kimerített a munka.

– A munka becsülendő – helyeselt az apja. – Legalább nem azok közé tartozol, akik otthon ücsörögnek, és várják a csodát.

Réka összerezzent.

– Mire célzol?

– Általában mondom. Tele az ország élősködőkkel. Nem akarnak dolgozni, mások nyakán élnek.

A nő ujjai elfehéredtek a bögrén.

– Nem mindenki hibás, ha épp nincs állása. Néha közbejönnek dolgok.

– Miféle dolgok? – nézett rá az apja a szemüvege fölött. – Aki akar, talál munkát. Én a kilencvenes években voltam rakodómunkás és árus is. Soha nem ültem tétlenül.

– Más világ volt.

– A világ mindig ugyanaz. Az emberek változnak.

Eltelt egy óra, majd még egy fél. Az anyja a telefonján mutogatta Petra gyerekeit, a vidéki ház felújítását, céges rendezvényeket. Az apja közben híreket nézett, és fennhangon kommentálta a politikát. Réka egyre gyakrabban sandított az erkély felé.

– Mit nézegetsz ott folyton? – kérdezte hirtelen az anyja. – Van ott valami?

– Csak eszembe jutott, hogy szellőztetni kellene.

– Ebben a hidegben? Ne bolondozz.

Újabb harminc perc telt el. A szülők szemmel láthatóan nem készültek indulni.

– Mi lenne, ha estig maradnánk? – vetette fel az anyja. – Vacsorázhatnánk együtt, nézhetnénk egy filmet.

Réka gyomra görcsbe rándult. Tudta, hogy Gergő odakint már így is a tűréshatárán lehet, és fogalma sem volt, hogyan érje el, hogy a szülei végre elinduljanak.

– Anya, tényleg hulla vagyok ma. Majd legközelebb üljünk le hosszabban, jó? – próbálta finoman lezárni a beszélgetést Réka.

– Mindig rohansz valahová. Mintha nem is számítanánk – vágta rá sértetten az anyja.

Az apja közben felállt, és komótosan végigsétált a nappalin. A tekintete a balkonajtón állapodott meg.

– Huzat van. Be van egyáltalán üvegezve az erkély?

– Igen, persze – felelte Réka túl gyorsan.

– Akkor miért jön be a hideg?

Már nyúlt is a kilincsért. Réka szinte odaugrott.

– Apa, ne! Ott most nagy a rendetlenség. Nem volt időm rendbe tenni.

– Ugyan már, nem egy kiállítóterembe megyek – morogta, és kitárta az ajtót.

Gergő egy régi, összecsukható széken ült. Vastag plédbe burkolózott, két pulóver volt rajta és egy kötött sapka. Az orra csípősen piroslott a hidegtől. A telefonját bámulta – már órák óta.

– Jó estét – köszönt nyugodtan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb helyzete.

– Ez meg micsoda?! – pattant fel az anyja a fotelből. – Réka, ezt mégis hogy képzelted?

– Ő… – Réka hangja elakadt. – Ő Gergő.

– Azt látom! De miért az erkélyen ül? Amíg mi bent teázgatunk?

– Hát… igen.

– Szóval nem is vidéken van munkán?

– Nem.

Az apja arca megmerevedett, mintha valami földönkívülit talált volna a balkonon. Az anyja visszaült, aztán újra felugrott.

– Most azonnal magyarázatot kérek!

– Októberben elküldték – mondta ki végül Réka. – Azóta állást keres. Nem akartam nektek rögtön elmondani.

– Három hónapja hazudsz? – csattant fel az anyja.