– Majdnem három.

– És emiatt kiraktad a férjedet a hidegre?

– Nem kiraktam. Megkértem, hogy egy kicsit maradjon kint.

– Egy kicsit? Decemberben? Két órára?

Gergő csendben felállt, bement a nappaliba. Levette a sapkáját, kibontotta magáról a plédet. Az arcán olyan kifejezés ült, hogy Réka inkább félrenézett.

– Inkább sétálok egyet – mondta halkan. – Beszéljétek meg nélkülem.

– Gergő, kérlek…

– Most nem.

Felvette a kabátját, és szó nélkül kilépett. Az ajtó halkan záródott be mögötte. A csönd, ami utána maradt, szinte fájt.

Húsz perccel később a szülei is elmentek. Az anyja végig dohogott, az apja pedig egyetlen szót sem szólt – ez volt a legnyomasztóbb. A küszöbön az anyja még visszafordult.

– Ugye érzed, hogy ez nincs rendben?

– Igen – felelte Réka fáradtan.

– Akkor miért kellett ez a hazugság?

– Mert nem akartam hallgatni, hogy igazatok volt. Hogy Petra jobban választott. Hogy én mindig mellényúlok.

– Mikor mondtunk ilyet?

– Mindig. Egész életemben ezt éreztettétek.

Az anyja zavartan nézett rá.

– Mi csak jót akartunk neked.

– Tudom. De néha elég lett volna, ha egyszerűen mellém álltok.

Az ajtó bezárult. Réka a folyosón a falnak csúszva leült a földre. Olyan üresség telepedett rá, hogy még sírni sem tudott.

Gergő későn ért haza. A lakás sötétbe borult.

– Miért nem kapcsolsz lámpát? – kérdezte az előszobából.

– Nincs kedvem a fényhez.

– Értem.

Kiment a konyhába, ivott egy pohár vizet, majd visszatért.

– Beszélnünk kell.

– Hallgatlak.

– Kivittek az erkélyre, mint valami szégyellnivaló dolgot. Mint egy tárgyat, amit el kell dugni a vendégek elől.

– Nem így gondoltam…

– Két órán át fagyoskodtam, amíg te bent csevegtél. Majdnem lefagytak az ujjaim. Csak azért, mert nem merted kimondani, hogy most nehezebb időszakunk van.

– Nem szégyelltelek – suttogta Réka. – Attól féltem, hogy megaláznának. Hogy elkezdik a szokásos szöveget a sikertelenségről, a „bezzeg Petráék”-ról. Nem akartam, hogy ezt hallgasd.

– És inkább hagytad, hogy megfagyjak?

– Nem számoltam az idővel… azt hittem, gyorsan elmennek.

Gergő hosszú ideig hallgatott.

– Tudod, mi fáj igazán? Hogy eldöntötted helyettem, mit bírok el. Felnőtt ember vagyok. Ha kritizálnak, kibírom. De te elrejtettél. Ez nem védelem volt, Réka. Ez árulás.

– Igazad van. Hibáztam.

– És most?

– Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy borzasztóan érzem magam.

– Én is.

Csend telepedett közéjük. Odakint apró, száraz hó kezdett hullani – az első igazi ebben a decemberben.

– Egész életemben meg akartam felelni – törte meg a csendet Réka. – Az elvárásaiknak. A képnek, amit rólam elképzeltek. És folyton kevés voltam. Nem lettem kitűnő. Nem arra az egyetemre mentem, amit ők akartak. Nem olyan férjet választottam, amilyet ők képzeltek. Nincs hitelünk, nincs gyerekünk. Most meg állásod sincs. Mintha csak egy újabb sor lenne a listán, ami bizonyítja, hogy elrontottam mindent.

– Akkor ne akarj többé megfelelni.

– Könnyű ezt mondani.

– Nem könnyű. De lehetséges.

Leült mellé a padlóra. A sötétben ültek, szótlanul. Az óra tizenegyet mutatott. Hat nap volt hátra az új évig.

A következő napok feszülten teltek. Gergő ott volt mellette, mégis mintha láthatatlan fal választotta volna el őket. Röviden válaszolt, nem viccelődött, nem vitatkozott. Réka próbált közeledni: elkészítette a kedvenc ételeit, filmestét javasolt, az ünnepi tervekről beszélt. Gergő udvariasan bólintott, de mintha máshol járt volna gondolatban.