Huszonhetedikén csörgött a telefon. Petra hívta.

– Anya mesélte, hogy kiraktad Gergőt az erkélyre – kezdte minden bevezetés nélkül.

– Petra, kérlek…

– Decemberben? Komolyan? Ez elég extrém.

– Most azért telefonáltál, hogy kinevess?

– Nem. Azért, hogy szóljak: anya már mindenkinek elmondta. Felhívta Esztert, Kingát… lassan az egész család tudni fog róla.

– Remek.

– De tényleg, miért csináltad ezt? Az, hogy valaki elveszíti a munkáját, bárkivel megtörténhet.

– Mert ostoba voltam. Elég?

– Ne kapd fel a vizet. Nem ellened beszélek.

– Tényleg?

– Igen. Márk is fél évig állás nélkül volt, amikor összeházasodtunk. Én sem dicsekedtem vele otthon. Szóval hidd el, pontosan értem, milyen érzés.

…pontosan tudom, milyen ez.

Réka hirtelen felkapta a fejét.

– Várj csak. Márk? A sikeres vállalkozó, akinek autómosói vannak szerte a városban?

– Nem mindig ment neki így – felelte Petra nyugodtan. – Az első két évben örültünk, ha a számlákat ki tudtuk fizetni. Csak én odahaza mindig a szebbik oldalát meséltem el. Anyának kizárólag a jó hírek jutottak. Így aztán ő meg abban a hitben élt, hogy nálunk az első perctől minden tökéletes.

Réka idegesen felnevetett.

– Szóval akkor mindketten évek óta kozmetikázzuk az igazságot a szüleink előtt?

– Úgy tűnik. Ne törődj anya felháborodott telefonjaival. Dühöng egy sort, aztán továbblép. Inkább Gergővel rendezd a dolgokat. A férfiak sokáig tudnak sértődötten hallgatni.

– Próbálom.

– Akkor próbáld komolyabban.

December huszonkilencedikén megszólalt Gergő telefonja. Réka csak a rövid válaszokat hallotta: „igen”, „értem”, „rendben”, „ott leszek”. Amikor letette, az arcán először jelent meg valami, ami nem fáradtság vagy keserűség volt.

– Felvettek – mondta.

– Hová?

– Egy ipari automatizálással foglalkozó céghez. Nem gyár, de közel áll ahhoz, amit eddig csináltam.

– Gergő, ez fantasztikus!

– Kevesebb lesz a fizetés. Úgy tizenötezer forinttal. Viszont biztos állás, bejelentve, és van benne fejlődési lehetőség.

– A pénz most másodlagos. A lényeg, hogy dolgozhatsz.

– Igen. Január harmadikán kezdek.

Réka ösztönösen meg akarta ölelni, de megtorpant. Nem tudta, szabad-e.

– Gergő… haragszol még?

– Nem tudom – felelte halkan. – Idő kell.

– De velünk… minden rendben lesz?

– Együtt élünk. Ennél többet most nem tudok ígérni.

Harmincadikán este Réka sokáig nézte a kijelzőn az „Anya” feliratot, mielőtt rányomott a hívásra.

– Igen? – szólt bele az anyja.

– Anya, beszélni szeretnék.

– Miről? Arról, hogy kitetted a férjed a hidegre?

– Nem. Arról, hogy elegem van az összehasonlításokból. Mindig Petrát hozod példának.

– Soha nem hasonlítgattalak.

– De igen. „Petrának jobban sikerült a házassága.” „Petráék építkeznek.” „Petra külföldre utazik.” Én nem ő vagyok. Más életet élek. És fáraszt, hogy mellettetek folyton úgy érzem, kevés vagyok.

– Réka, ezt csak képzeled.

– Lehet, hogy nem mondtátok ki szó szerint, de éreztem. És tudod, miért dugtam el Gergőt a balkonra? Mert féltem a megjegyzéseitektől. Attól, hogy megalázzátok, és nekem kell majd összeszednem utána. Három hónapig azt hazudtam, hogy kiküldetésen van, csak hogy ne hallgassam a célzásaitokat. Harmincnégy éves vagyok, és még mindig rettegek a véleményetektől. Ez nincs rendben.